Általános vélemény, hogy a sportnak jelentős identitásmegtartó hatása lehet, hiszen a sikerorientáltság alapvető emberi tulajdonság, így szociál- és sportpszichológiai értelemben a sportolókkal és azok sikereivel való azonosulás nemzeti büszkeséget eredményez, így visszacsatolásban a nemzeti önazonosságot is helyre teszi,  vagy éppen alaposan összezavarja.

Itt, a Felvidéken sajnos utóbbiból jutott ki sokaknak. Nekem, akinek neveltetésemből adódóan sosem kellett megerősítés vagy tisztázás ilyen téren, mindig is fura volt a jégkorong-világbajnokság idején tapasztalt hurráhangulat. A magyar hoki sajnos nem volt a világelit színvonalán, így csak a szlovák menetelésre helyeződött át a súlypont. Meglepő volt, hogy mennyi itt élő magyarból vált ki meglehetősen heves érzéseket az esemény.

                           Az olimpiai aranyak megoszlása Közép-Kelet Európában. (Fotó: Fiatal Függetlenek)

Bevallom, helyenként irigykedve szemléltem ezt az eufóriát, de azonosulni teljes egészében sosem tudtam vele. Nem azért, mert bármi gondom lett volna vele, csupán annyira tudtam szurkolni a szlovák nemzeti csapatnak, mint mondjuk a kanadainak.  Persze könnyen lehet, hogy ez csak az én egyéni esetem, és más itteni magyarok szlovák csapattal való azonosulása természetesnek vehető, mert földrajzilag ők állnak hozzánk a legközelebb.

Ebből kifolyólag úgy gondoltam, hogy amennyiben lesz komoly magyar részvétel is, úgy ez a súlypont áthelyeződik és ezek az emberek immár a sajátjaikat fogják előtérbe helyezni.
A gondolatmenetemet szándékosan a hokin keresztül kezdtem, ugyanis a magyar és a szlovák futball klub és válogatott szinten is nagyjából azonos színvonalon van, a többi sportnak pedig gyérebb a tömegpszichózis-keltő hatása, így tán felesleges is felhozni az utcahossznyi különbségeket vízi- és kézilabda, esetleg a vizes sportok, vagy atlétika terén.

Mindazonáltal idén minden tekintetben páratlan sporttörténeti évet tudhatunk magunk mögött (és igazából még nincs vége), hiszen idén a jéghokisaink is a legmagasabb A-kategóriás világbajnokságon szerepeltek (elnyerve az egész világ szimpátiáját), labdarúgóink az Európa-bajnokságon valósággal sziporkáztak, míg olimpikonjaink – igazolva az elvárásokat – remekül szerepeltek a riói ötkarikás játékokon, és a 12. helyen végeztek az éremtáblázaton.

Ezek alapján azt hinné az ember, hogy a fentebb felvázolt képlet minden nemzetpolitikai tételt igazol, és a sport egyetemes identitásőrző és erősítő hatása megmozgatja a magyarságot, azon belül is annak külhoni részét, esetünkben a felvidékit. Az összképet ráadásul színesíti az a komponens is, hogy a magyarországi sikerek mellett más diadalok is bírnak bizonyos magyar jelleggel.

Gondoljunk csak a szatmári női párbajtőröző aranyérmére, a délvidéki aranyérmes birkózóra, akinek magyar az édesanyja, vagy éppenséggel a „szlovák” kajaknégyes ezüstjére, melyben hárman is felvidéki magyarok – bár ez a tény mintha elveszett volna a sorok között, mind a szlovák, mind a magyar médiában…

A sorozatos rendkívüli sikerek ellenére a közösségi oldalak és az utca hangja viszont ezúttal is csak azok büszkeségétől volt hangos, akik identitásukban eddig is jobbára megingathatatlanok voltak. Ez a következtetés számomra is megdöbbentő és nehezen elfogadható volt, hiszen a nemzeti büszkeség egyik legkifejezőbb eszköze mindig is a sportsikereken keresztül volt mérhető.

Ez pedig sajnos az asszimiláció újabb lépcsőfokának tudható be, mely a fő irányvonalú teljes beolvasztás részeként az anyaországról való leválasztásban is elvitathatatlan sikereket mutat fel. Ebből pedig a politikumunk is vastagon kiveszi a részét, amikor állásainkat feladva simulunk bele a kisebbségi igénytelenség és a megfelelési kényszer béklyócsapdájába. Melyek által persze elkönyvelhetünk pár hangyabokányi részsikert, csak éppen közösségünk szempontjából teljességgel érdektelenül, ha az a totális enyészet irányába halad ezáltal…