válogatott írások

2016. december 17. 16:20 - Csonka Ákos

A süllyedt kastély legendája

Elkötelezett lokálpatriótaként mind többet foglalkoztat Zselíz, illetve szűkebb-tágabb szülőföldem múltja, akárcsak természetszerűen jelene és jövője is. A történelmi tényezők mellett viszont számos olyan legendás misztikum is körbe lengi városom miliőjét, melyet véleményem szerint irodalmi kontextusban is érdemes lenne tárgyalni. Így arra vállalkoztam, hogy az egyes legendás történeteket megpróbálom - helyenként elrugaszkodva a faktumok talajától - a fantázia határtalan világába kalandozva novellák formájában is feldolgozni. Ennek a vállalkozásnak az első példányát ajánlom most mintegy karácsonyi ajándékként mindannak, aki hasonló érzésvilággal viseltet Zselíz iránt, vagy kedveli a misztikusan romantikus történeteket.

A pirkadó nap első kósza sugarai épphogy betévedtek a fakastély keskeny ablakán, ámbár láttatni még nem sokat engedtek a helyiségben. Csend, sötét és nyugalom honolt a dohos falak között. Csak Majnó mocorog nyugtalanul szokásához híven a veranda előtt. A bíbor árnyak őt ugyan sosem tudták megtéveszteni, most is pontosan tudta, hogy ideje lenne indulniuk. Tartotta magát a megbeszéltekhez, nem úgy, mint az ülőalkalmatosságon hanyagul terebélyesedő öreg erdész, ki a heves elmélkedés közepette belebóbiskolt mondókájába, pedig szentül hitegette a nagyságos urat, hogy elsőként fog beleszagolni a hajnal illatába. Ezt teszi, amióta csak az eszét tudja, még sosem aludt el ilyen fontos órán, de a gróf minderre ügyet sem vetett, hiszen az István fiú még úgysem volt ott a lovakkal.

14518330_1228758617145434_1279139974_n.jpgA két középkorú férfi ugyanis még előző este indult útnak, a kastélytól húzódó Garam alatti titkos alagúton, hogy hogy senki se szerezzen tudomást jövetelükről. Szerettek ugyanis lelkileg alaposan felkészülni a vadászat rítusára, mely általában alapos eszmecserét jelentett számukra peszeki és kissallai borok kíséretében.

A gróf viszont szemhunyást sem aludt, hajnalhasadta derekán is pöfékelt még párat a pipájából, majd lehúzta utolsó korty rozéját, mielőtt nekiveselkednek a feladatnak. Gyakran töltötte itt az éjszakáit, az öreg tölgyben, amelyet még a nagyapja fedezett fel, s alakított mostani formájára, bár egyes legendák arról is mesélnek, hogy már Mátyás király is megfordult itt a börzsönyi vadászatai során, valóságtartamát igazolni viszont még senkinek sem sikerült, jóhiszen, cáfolni sem. A hatalmas, sok száz éves tölgy, tán már a honfoglaláskor is itt állott, némán végignézve a világ őrültségeit, mindenkoron testével kínálva oltalmat az arra érdemeseknek.

Kivájt belseje akkora volt, hogy akár tizenketten is elfértek benne. De tizenketten sohasem voltak benn egyszerre, a fakastély – ahogy elnevezték – ugyanis kiváltságos helynek számított. Ide, az erdő közepére járt el megbékélni a világ dolgaitól a nagyvárosi zaj edzette gróf, amikor csak önmagával volt megtárgyalnivalója. Keveseknek engedett ide bebocsájtást, a fakastély ugyanis szent hely volt számára. Mintha csak egy másik világban lenne itt, a hatalmas tölgy szívében. Így érezhette magát Jónás is a cethal gyomrában – gondolta, s ezen hasonlatán mindig jót somolygott, mert meglehetősen találónak érezte időnként magát párhuzamba állítani a bibliai történettel, hisz tulajdonképpen az öreg tölgy őt is minduntalan hűséggel rejtette el a külvilág elől.

img_20161124_104231_processed.jpgAlkalomadtán pedig még Istennel is szót vált, már ha nem tereli el gondolatait lármazajával az az ezernyi madár, akik ugyancsak társbérlői a fakolosszusnak. Valaki templomba jár, valaki söntésbe, ő, gróf Esterházy a Hosszúlánc-dűlő mélyi nagy tölgybe vonul el lelki nyugalomért. Úgy vélte ugyanis, hogy ez a legértékesebb,
amelyet őseitől örökölhetett. Egyetlen palotát, birtokot, vagy bárminemű vagyont sem tartott akkorára, mint ezt a szűkös kis faodút. Ezt ugyanis elei Istennel együtt alkották meg. A Teremtő elkezdte, ősei pedig befejezték – szokta volt mondani.

Az elnyúlt csendet Majnó törte meg, mikoron egy rövid, ám határozott vakkantással jelezte gazdájának, hogy valaki közeledik. Bár még valahol csak a Váczi út után járhatott István a lovakkal, a hűséges eb füle csalhatatlan ilyen dolgokban. Azt is jól tudta, hogy ilyen hangon elég jeleznie, hisz eme korai órán nem céljuk fellármázni az egész erdőt. Arra viszont elég volt, hogy felébressze Ignáczot sekélyes álmából, aki hirtelen zavarában megpróbálta tettetni, hogy valójában nem is szundikált, s leplezésül rögvest kortyintott is egyet kupájából, majd hevesen elkezdett matatni a zsebórája után.

Amire a fiatal legény odaért, már talpon találta mindkettőt. Alapos gondossággal csukogatták be a nyílásokat, elrejtve a különös természeti építményt az avatatlan szemek elől.

-           Szép, jó reggelt, tekintetes uram – köszönt tiszteletteljesen a legény, s egy könnyed laza mozdulattal át is adta Waldin gyeplőjét gazdájának.

Ignácz sosem volt az a kapkodós fajta - megtanulta, hogy az erdő mindig megvárja őt – a retesz bekulcsolását is a maga komótos tempójában végezte, s noha a másik két férfi már indulásra készen állt a lovakkal, ő még mindig csak az ingével bíbelődött, ahogy gyömöszölte a nadrágba.

14542642_1229619580392671_2030067786_n.jpgFura szokás egy gróftól, hogy nem főúri kísérettel, mindenféle pompával megy vadászni, hanem egy erdésszel és egy lovászfiúval, de Esterházy éppen torkig volt a bécsi és pestbudai urakkal. Pontosabban csak az udvari társaira volt kikelve, kikkel összekülönbözött örökös témájukon, a politikán. De amúgy sem kívánta most a módfelett eltúlzó modoros hencegéseket, melyekkel valósággal túllicitálnak egymáson. Ki lőtt nagyobb szarvast, medvét vagy teszem azt oroszlánt. Mert nem volt ritka, hogy évi jövedelmeik felét egy afrikai oroszlán - vagy Isten tudja milyen vadászatra fecsérelték el, hogy henceghessenek vele egymásnak. A zselízi uradalom gazdája bár sok téren nagyon is hasonlított hozzájuk, ebben egyáltalán nem tartozott közéjük, nem szerette az értelmetlen harácsolást. Ezért az utóbbi időkben nem is invitálta őket magához vadászvendégségbe, de ha a stratégiai vagy diplomáciai hasznát szolgálja, úgy is kerít rá sort. Nincs alkalmasabb hely ugyanis egy politikai vagy üzleti egyezség megköttetésére, mint egy bennfentes vadászat alkalma. Az uradalom vezetése és a bécsi ügyletek ugyanis sok kapcsolatot igényeltek. Hol ilyet, hol olyat. Itt, Felső-Magyarországon viszont inkább futott ki Waldin hátán helybéli kisnemesek, esetleg uradalmi tisztjei körében. Alkalomadtán a gyermekei kísérték el, de
ez nem az ő világuk, nekik a vidék oly idegen a bécsi kavalkád után, mint muszkának a kaszinótojás. Így maradt a „plebs”, ahogy Auersperg báró barátja hívja a rangban alattuk állókat, bár Esterházy tartózkodott az ilyen nyers fogalmaktól. Igaz, velük a világ politikáját nem tudja kitárgyalni, de sok más egyéb téren bölcsebbek dölyfös
barátainál. Előttük ugyanis teljességgel másfajta álarcot viselt, mert szentül hitte, állarcot a mai világban mindig kell viselni, sosem lehet ugyanis tudni, hogy merre fordul a világ szele, s azt tartotta szem előtt, hogy valahogyan minden viszontagságot túl kell vészelni. Tán csak Mária hitvese ismerte az igazi énjét, bár néha még ebben is kételkedett. Valójában az döntött a mostani kísérői mellett, hogy az öreg Ignácznál senki sem ismeri jobban a környék erdeit. Ebben a sűrű Garam menti rekettyésben pedig nem árt, ha tud valaki jól tájékozódni, főleg, ha konkrét célja is van, s akadhat némi veszélye is a kalandnak. Az ifjú lovászt – akit nagybátyja, a pajta fő felelőse ajánlott alig pár hónapja – maga sem tudta, miért hozta magával, egyszerűen megtetszett neki az a tűz, ami a legény szemében lobogott, amikor Ignáczcal megbeszélték a vadászatot. Jóllehet a dolognak van némi kockázata, hisz végeredményben egy elkóborolt vadkanról van szó, de tartja magát annyira rutinos fegyverforgatónak, hogy ne sodorjon bajba másokat.

14528361_1229028427118453_1403442844_n.jpg-            Biztos a Börzsönyből kószálhatott le ide, a nyavalyás, – vélekedett korábban az erdész – az Ipolynak mostanában alig van sodrása, így könnyű szerrel át tudnak rajta kelni a vadak. Bár ekkora bitangnak szerintem a Garam vad sodrása sem okozhat különösebb gondot.

De a Garam lakott felén meglehetősen ritka, hogy vadkan ólálkodjon. Az csak amolyan rekettyés, nem is igazi, nagy kiterjedésű erdő, ezért is nevezik Gereblének. Vagy újabban fácánosnak, mert hihetetlen sok fácán szaporodott el arrafelé. Ha a gróf illusztris vendégeket akart lekenyerezni, akik nem oly jártasak a vadászat művészetében, mindig oda vitte őket. Ugyanis némi túlzással, ha csak vaktában lőnek egyet a sűrűbe, akkor is madarat talál a lövés. Nagy büszkeséggel is mentek el minden ilyen alkalommal a vendégei, jól megpakolva a kocsik csomagrészét aranynak hitt fácánnal. Számára ez azonban hajszálnyit sem jelentett kihívást. A nagyvadakat szerette üldözőbe venni, amilyenek itt a Garam árteres oldalán fekvő hátság erdeiben rejtőznek.

-           Tegnap itt nem messze a kukoricásban is látták – zavarta meg a gróf gondolatait ifjonc vadásztársa.

-           Ne beszélj badarságokat, gyerek! Már egy hete lesem őt, de én is csak a böhöm nagy nyomait találtam eddig – mordult rá halkan Ignácz, aki jól ismerte a legényt, de nem tartotta illendőnek, hogy kérdezés nélkül csak úgy hozzászól a nagyságos úrhoz. Máskülönben közel áll hozzá a gyerek, ellenkező esetben nem mert volna egyetérteni az ötlettel, hogy magukkal hozzák ide. Derék gyerek, a szülei is becsületes, dolgos emberek. Apjával, utcabéliként gyakorlatilag együtt nőttek fel, nagybátyja pedig most is az uradalom lovászmestere. Így, amikor Józsi megkérdezte, hogy nem lenne-e munka a gyereknek is, nyugodt szívvel ajánlotta be a grófi kötelékbe. Pedig erre uraság mindig nagy gondot fordított. Akárkit nem engedett a birtok közvetlen személyzetéhez tartozni, az istálló pedig különösen kiemelt hely volt. Úgy gondolta, bizalmi viszony ez, s az Esterházy családnak dolgozni a közönséges cselédeknek is bizonyos rangot jelent.

14543503_1229619550392674_1830266419_n.jpg-           És ugyan ki látta, fiam? – intette nyugalomra az erdészt az uraság.

-           Az ángyom.

-           És ki lenne a te ángyod, István?

-           A Takács Manyika.  Tergenyére igyekezett éppen a nővéréékhez, a kanyar után lett figyelmes arra, hogy veszettül mozog a kukorica, majd egy árny suhan ki belőle. Ijedtségében szinte szoborrá dermedt. Vissza is fordult sebtében.    

-           Na, látod, tehát mégsem látta - vágott ismét közbe az erdész. Mindenki csak állítólag, meg mintha, esetleg talán látta volna vagy csak vélte, de teljes valójában rémhíre ellenére még senkinek nem mutatta meg magát a nyavalyás. A kukoricásban ennyi erővel a részeges Istók is lehetett, aki napjában többször…

-           Sssssss! – emelte fel kezét a gróf, s közben a kutya reakcióját kémlelve a sűrűbe tekintett – úgy tűnik Majnó szimatot fogott.

A szürkésbarna állat eszeveszettül szaglászni kezdett egy fa tövében, ahol az aljnövényzeten határozottan látszódott, hogy valami meghempergett ott. Majd elkezdett irányba haladni olyan tempóban, hogy a lovakkal a sűrű bozótosban alig tudták követni, hogy ne irányítsák magukra az egész erdő figyelmét.

Jó tízperces tempós ügetés után a kutya hangos csörtetést lehetett hallani a sűrűből, majd egyszer csak Majnó szőrén-szálán eltűnt.

Hangosan hívni megint csak nem akarták, így a kivárás mellett döntöttek. Nem először volt vadászaton, ahogy az erdőben sem, még sosem hagyta cserben gazdáját, most sem aggódtak érte. A kutya nyomait kémlelve egészen Garam vadregényes partjáig jutottak ki, ahol meg is lelték őt, amint a habokat csaholja. Valószínűleg rálelt a vadkanra, ám az a folyóba vettette magát, s immár tényleg a túlparton van, közel a lakott területhez.

-            Pont ezt akartuk elkerülni a kutya fáját, mégis mi okoztuk a bajt, hogy Majnó átkergette a vízen – mérgelődött az úr.


garam_1.jpg-           A lovakkal viszont itt nem tudunk utána menni, a híd pedig túl messze van. Mire megkerüljük, már bottal üthetjük a nyomát – reagált Ignácz.


Alig mondta ezt ki, mire a kutya már ugrott is a vízbe, s mint aki se lát se hall, indult meg a túlpart felé.

-            Picit feljebb van olyan szakasz, ahol alig fél méter sekély a víz, a sodrás viszont aligha engedi a biztonságos átkelést – tett javaslatot bátran az ifjú legény. – De lovakkal szoros menetben, egymásba kapaszkodva tán lehet esély, hogy ne sodorjon el a víz.

-           Túl kockázatos, Uram, annyit egy vadkan sem ér, hogy kegyelmed épségét kockára tegyük.

-           Az én biztonságom csak hagyján, de a kutyát nem hagyhatjuk magára. Indulás, mutasd István, hogy merre menjünk!

Ezzel a három ló a legszorosabb műveletben rendeződött egymás mellé, míg a hátukon lévő utasaik karjaikat összefonva kapaszkodva tartották, hogy a formáció fel ne lazuljon. A sekély vízben a jószágok lépésről lépésre haladtak, birkózva az árnak lábuk ostromlásával, mígnem szerencsésen stabil talajt nem éreztek patájuk alatt a túl parton. A váratlan akadály után rögvest a kutya keresésére eredtek a Gereble erdőbe, ám annak se híre, se hamva nem volt.  A sűrű, nyomasztó csendben bandukolva egészen közel kerültek a kastély környékéhez, ahol egyszer csak végre a kutya halk morgására lettek figyelmesek. Mint amikor a macskák a tála körül somfordálnak, ám ez ettől nesztelenebb és haragosabb megnyilvánulásnak bizonyult. A gróf jobbnak látta Waldinról leszállva utána járni a dolognak, így csőre töltött puskával egyedül közelített a moraj irányába, nehogy észrevegyék közeledtét. A tereptől szokatlan módon egy enyhe emelkedőn kellett felfelé haladnia, a túlfelén látottak előtt viszont valósággal földbe gyökerezett a lába. A kutya biz' Isten rátalált a vadkanra, na de hogyan!? Olyannyira közel voltak egymáshoz, hogy pár lépésnyire Majnó hátrafeszített állásban épp szemezett a hatalmas állattal, amely ugyancsak nem tágított. Nem ez volt az első vaddisznó, amit a gróf látott, de ez az állat megbabonázta őt. Mintha selyemszőrme feszítene robusztus testalkaton oly fényesen, mintha csak belső fény sugározna belőle. A pofájából két hatalmas kampó kunkorodott felfele, patái alatt pedig mintha füstölgött volna a talaj. Szeme valójában nem is látszott, de a gróf elképzelte, ahogy a parázsló vadállati ösztönt sugárzó tekintet mindennél tekintélyt parancsolóbban szegeződik a mellette eltörpülő Majnóra.

kutacska.jpgTalán percek telhettek így el, maga is olyannyira meg volt lepődve, hogy valósággal elfelejtette, miért is jöttek ide. Eszébe sem jutott, hogy fegyverét a vadra szegezze. Arra gondolt, hogy milyen fantasztikus összhangja mindez a természetnek. A vadon teremtménye és az ember leghűségesebb szolgája így szemeznek egymással, miközben körülöttük a vadregényes mindenség harmóniájában csak egy-egy madár szólóelőadása visszhangzik.

Az idilli állapotból viszont a vadállat billentette ki a romantikus kedélyű uraságot, amikor megindult a vicsorgó kutya felé. Egy pillanattal később a vizsla már felöklelve feküdt az avarban, s mire gazdájának ábrándja tovatűnt, a vadkan már hét határon is túl volt. Amilyen rejtélyesen jelent meg a környéken, úgy is tűnt el. Soha többé nem látták viszont.

Majnó fájdalmas tekintettel fogadta gazdáját, oldala vérzett, s a grófnak halovány fogalma sem volt, mit tegyen hű barátjával. Sérülései szemmel láthatóan komolyak voltak. Arra gondolt, miközben a remegő testet tartotta, hogy a legenda szerint Szent Imre és Zrínyi is így lelte vesztét, s most a mindig fürge, élettel teli grófi eb is áldozatul esett a bestiának.

Mire Ignácz és István odaértek, már élettelenül találták Majnót gazdája karjában, ahogy az könnyeivel küszködve gyászolja társát. A legtöbb emberre nem tekintett úgy, mint erre a bohókás lényre, kinek elvesztése most földön túli fájdalmat sebzett lelkén.

Vívódása és ezernyi gondolata közepette arra lett figyelmes, hogy a kezéről csepegő a vér cseppjeit valami elmossa alóluk. Ekkor vette észre, hogy egy hajszálvékony erecske csörgedezik a talpuk alatt, s nedvesíti át a puha talajt.

14555808_1229735320381097_80506112_n.jpg-            Itt, ennek a termetes agacsnak a tövében helyezzük örök nyugovóra – jelentette ki elcsukló hangon, de kellő határozottsággal Esterházy.

Két társa szó nélkül tette a dolgát, kár is lett volna bármi felesleges szóért, ez most nem az a perc volt. Hamarosan már csak egy rögtönzött kereszt és egy halom jelezte a megboldogult állat végső nyughelyét.

-           Elmegyek a Garamhoz, hogy lemossam a sarat a kezemről – indult el keletnek István, de a gróf utánaszólt.

-           Az imént találtam egy csermelyt, nézz körül, hátha felerősödik valahol!

S bizony felerősödött, sőt a vízmosást követve a forrásához is eljutottak, amely ugyan alig volt kivehető a sűrűn benőtt aljnövényzet miatt, de annál bájosabban pislákolt, ahogy kis sugarakban bugyogtak elő a földből a keskeny vízsugarak.

-           Ez mintha csak Majnó könnye lenne – állapította meg az elérzékenyült férfi. Ennek okán azon nyomban el is nevezték Majnó-kútnak az apró kis forrást.

* * *

Az eset után a gróf gyakran megfordult ezen a helyen, hogy gondozza igaz barátja emlékét. A forrást kitisztíttatta, kirakatta sziklákkal, hogy rendesen hozzá lehessen férni, és eztán inni is lehetett belőle. Nem tudta, hogy a kutya iránti szeretete vagy a táj lenyűgöző misztikuma varázsolta-e el, de kedvenc tartózkodási helyévé vált az erdőrész, amely a kastélytól alig félórás sétára volt csak. Megtudta azt is, hogy a sík vidékből szokatlanul kimagasló dombocskát legendák hatják át. Az emelkedő valójában egy avar földvárnak a maradványai, ahol később a nagyhírű zselízi lovag, Becsei Vesszős György kastélya is állott egykoron. Ebből kifolyólag Esterházy elhatározta, hogy ő is komolyabb térjelet állít e helyen a kúton és a sírhalmon túlmenően. Arra gondolt, hogy ha a Becseieknek alkalmas hely volt, akkor számára is megfelelő lenne egy kis vadászkastély számára.

14518447_1228758300478799_1895077922_n.jpgÖtlete kivitelezéséhez már a következő tavasszal nekikezdtek, s nem sokkal később már állott is a takaros kis házikó a sűrű lombok takarásában. Nem volt túl nagy, alig volt benne pár helyiség. Elmondása szerint csak a vadászatokon való megpihenésre fog számukra szolgálni, hisz magától a kastélytól is csak félórányi járóföldre volt található. Ugyanakkor a tetőterét úgy alakíttatta ki, hogy vadászlesnek is lehessen használni. Szép boltíves ablakai előtt díszes oromfalak pompáztak, sokcsúcsos tetőszerkezete kellően impozáns, mégis komoly épületté tette a civilizációtól alig távoli, mégis eldugott házikót, amelynek színei szinte tökéletesen beleolvasztották azt az anyatájba. A bejárat feletti homlokzaton ott ékeskedett a keményfából kifaragott Esterházy család történelmi címere, hogy mindenki számára nyilvánvaló lészen, kinek a tulajdonát is képzei ezen objektum. Deszkázata helyenként gyalulatlan, érdes fákból állt, hogy kicsit se zavarjon bele a természet tökéletesre forrasztott kompozíciójába. Akárcsak egy mesebeli mézeskalács házikó, úgy állott az alig dombocska magaslatán, amelynek tornácától csupán pár lépésnyire ott csobogott a jó öreg Majnó kutyáról elnevezett kutacska, aminek szelíd vize sebesen szaladt anyjához a Garamba, s onnan csak az ég tudja, mily nagy vizek karjaiba.

Csodájára is járt a takaros vadászkúriának mindenki, aki csak arra tévedt. Büszkeség töltötte el a gazdáját, akárhányszor csak reánézett. Előszeretettel mutogatta nagytekintélyű barátainak, vendégeinek, akik a grandiózus dolgokhoz szokván nem értették Esterházynak eme közönséges iránti szenvedélyes csodálatát. Egy alkalommal még a Bécsből idecsábított művészt is kihozta ide, aki ugyan eléggé magának való ember lévén meglehetősen fura szerzet volt, de ő legalább mintha megértette volna a kastélyka titokzatos báját, a természet ölén átélhető társas magányt.

14528345_1229702583717704_2063584555_n.jpgA gróf gyakorta be is lakta a hajlékot, s ha elmélkedhetnékje támadt, előfordult, hogy inkább itt lelt nyugalomra, mintsem korábbi kedvenc fakastélyában.

Történt viszont egyszer, hogy takarításra rendelte ide a kastély egyik cselédlányát, Rozikát, akit mindig kellő tisztelettel Rozáliának hívott. A leányzó odahaza a nagy kastélyban is a legmegbízhatóbb cselédlánykák közé tartozott. Mindig gondos odafigyeléssel tisztogatta a grófi család legértékesebb relikviáit és Hermina asszony, a komorna is benne bízott meg leginkább, így magától értetődött, hogy a vadászkvártélyba is ő jár majd alkalomadtán. Mert gyakori takarítást eleinte véletlenül sem szeretett volna a gróf úr itt, ám a fiatal leányzó tüsténkedését elnézve mind gyakrabban hívta különféle ürüggyel.

Odahaza az ilyen dolgokkal nem sokat törődött, így a cselédekkel is csak a legkellőbb gyakorisággal érintkezett. Ezekért a tekintetes asszony felelt. Itt, az ő személyre szabott privát rezidenciájában viszont más állapotok uralkodtak, itt ő tartotta számon az ilyesmit, s bár sosem fordított túl nagy gondot a mániákus tisztaságra, ennek a galambocskának a munkája mégis örömmel töltötte el. Egyszer egyenesen azon kapta magát, hogy agancsokból faragott zöld foteljában ülvén meglehetősen pajkos tekintettel szemléli a cselédlány ringását. Úriember lévén egyre jobban kezdte zavarni őt az érzés, és valósággal megorrolt magára kósza gondolataiért. Ugyanakkor nemhogy haloványodott volna benne a gondolatiság, de egyre csak erősödött, mígnem egy alkalommal megérintette teljes valójában is a leányzó hamvas vállát. A lány előbb megrezzent, s nem tudta mire vélni a helyzetet, de gazduráról lévén szó, hagyta, hogy sodorja az ár…

14508618_1228758337145462_1519934772_n.jpgE naptól kezdve viszont minden megváltozott. Szíve alatt ugyanis egy új élet serkent. Más lett a világ, más a kastély, az erdő, a nap járása, a fák susogása, s legfőképpen úgy érezte, ő maga is. Mintha mindenki erről beszélt volna, mintha mindenki tudná a gyalázatos esetet. A lány szinte érezte hátán a pillantásokat, hallani vélte az összesúgásokat a háta megett, s rendre elpirult a gunyorosnak vélt mosolyoktól. Bármit tett, bárhová ment, a szégyen izzó bélyegét érezte homlokán, s szép lassan az érzés olyannyira eluralkodott rajta, hogy más sem töltötte ki mindennapjait, mintsem a szégyenfolton való tépelődés. Nem volt számára többet sem nappal, sem éjjel, sem munka, sem pihenés, amelyet ne az határozott volna meg, hogy minő alantasság érte. Egyre furább viselkedése miatt aggódni kezdtek érte a körülötte lévő emberek is, amelyet ugyancsak a szégyen szánalmának tulajdonított. Elutasító és rögeszmés magatartása miatt pediglen a környezete is el-elmaradozott lassan mellőle. Ki akart volna egy társaságban lenni egy megszállott lánnyal, mígnem napi munkájára is kiterjedt a viselkedése, így a kastélyi szolgálatból is mennie kellett. Ekkor roppant össze teljesen, a kastély és az uradalom ugyanis az élete volt, sőt tán annál is többre tartotta, s mintegy isteni szolgálatnak tekintette. 

Eltanácsolásának napján, a hátsó ajtón kijövet – a cselédek ugyanis csak erre közlekedhettek – épp a gróf uraságba botlott, akit ugyancsak egyre jobban aggasztott a lány mindinkább furább viselkedése, de korántsem gondolta, hogy szegény párának az elméje borult immár el. Márpedig a lánynál határozottan a téboly jelei mutatkoztak, de orvoshoz mégsem vihette, mert hát a hírneve mégiscsak többet jelentett egy bolond fruska hóbortos lelkületénél, aki tán már maga sem tudja, mi valóság, s mi csupán a képzelet játéka. Így hát ismételten elküldte őt az erdei kastélyba, bár nem volt benne biztos, hogy a lány meg is értette, mit mondott neki, erőltetni pedig koránt sem akarta, mert a közeli szolgálati ház udvarán épp a kertész tevékenykedett az virágágyasokon.

14501960_1228815547139741_1527269853_n.jpg-            Ne féljen semmit, Rozika, pihenjen le az erdei kastélyban, s az esti órákban majd elmegyek, hogy megbeszéljük a teendőket – bízta rá a kulcsokat e szavakkal a kóválygó lánykára a főúr, akinek a háta közepére sem hiányzott egy ilyen közönséges botrány, bár nem igen tudna bárkit is, aki ne félné őt a környéken, s ujjat merészelne húzni vele, legyen szó akár ilyen kényes dologról is.

Megnyugtatva ezzel magát végezte tovább napi teendőit, amikor sürgöny érkezett Bécs városából, hogy a főherceg azonnali találkozóra hívatja. Kissé furcsállotta, hogy pénteki nap kéretik őt be, de valószínűsítette, hogy az egyre fokozódó válság elhatalmasodása lehet ennek az oka. Közismert volt ugyanis róla a császári kabinetben, hogy magyar nemessége ellenére, a császár iránti hűsége megkérdőjelezhetetlen volt, kifinomult diplomáciai érzékének és a magyar urakkal való szóértésének köszönhetően pedig az udvarból bárkinél jobban tudott beszélni az egyre többet követelő urak nyelvén. Egy ilyen meddő helyzetben pedig a bölcs gondolkodásra oly nagy szükség van a császári palotában is, akárcsak egy falat kenyérre.

Így nem is tétlenkedett sokáig, rögvest szólt a személyzetnek, hogy készítsék elő a bécsi utazását, s már írta is feljegyzését Josephnek, bécsi ügyintézőjének a legfontosabb teendőkről, miközben eligazította helyi intézőjét, János ispánt a távolléte alatti feladatokról. Csak Rozikáról feledkezett meg, aki bár homályos tekintettel és zavaros elmével, de elbandukolt az erdei kastélyba, s tanácstalanul várta az uraságot. De az csak nem jött, hisz világi dolgai messze földre szólították, amiről persze az árva leányka mit sem tudhatott. Haza, úgy hitte, nem mehet többé, ahogy emberek közé sem, hisz úgy vélte bizonyosan meg az oka annak, ha a gróf úr maga küldte őt ide. Abban a hitben bolyongott elméje univerzumának béklyójában, hogy már az egész város tudja, így többé nincs maradása ott.

14518594_1229619590392670_294494684_n.jpg-          Ily szégyen, ily csúfság, ily becstelenség – forogtak körbe és körbe a gondolatok a zavarodott teremtés fejében. És sokadjára újfent elkezdett az úrhoz fohászkodni. – Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben, kérlek, bocsásd meg gyarlóságomat! Uram, szánd meg hű szolgádat! Könyörgöm Teremtőm, mosd le a lelkemről a szennyet! Most segíts meg Mária, ó irgalmas Szűzanya! Keservét a búnak, bajnak eloszlatni van hatalmad. Hol már ember nem segíthet, a te erőd nem törik meg. Vedd le kérlek a vállamról a terhet, s végy oltalmad alá, Szentséges Uram!

Csak az ég tudja meddig zokogott így imája magányában, egyfolytában kérlelve Teremtőjét, hogy süllyedjen el szégyenében.

Midőn egyszer csak a péntek esti mise harangszava végigkúszott az esti alkonyatban nyugvó tájon és belefúrta magát a kastély gerendázatába, ami egyszer csak hasadni kezdett, a ház falai pedig végigrepedeztek. Minden egyes kondulásra tovább és tovább hatolt a repedés. A falon lévő függőségek egymás után potyogtak le helyükről, elsőként mintegy rossz ómenként a monarchia kerámia címere hullott darabjaira. Óriási zajjal dőlt be a nagyszoba közepén a kandalló kéménye, a padló deszkái pedig sorjában szakadoztak fölfelé. Az ablakok apró szilánkokra törtek, a függönyök kettéhasadtak, a sziklából épített kőfalak pedig oly játszi könnyedséggel mozdultak el helyükről, mintha csak papírból lettek volna. A Szent Jakab-templom toronyórája éppen akkor ütötte el a fertályórát, amikor egy óriási robaj közepette, egy különös vonyítás kíséretében kártyavárként roskadt össze a vadászkastély, maga alá temetve a néhai tündérszép Rozikát, eltüntetve a gyalázatos tett helyszínét, s a becstelenség nyomait.

Az ima meghallgattatott.

Aztán csend lett, s a Gereble erdő újra visszatért egyetemes békéjébe.

Ignácz úr korai erdőjárása során már csak hűlt helyét találta a kastélynak. Az Esterházy gróf szívének ékszerdoboza helyén egy romhalom állott. Sem egy ép fal, sem egy ép deszka, mintha csak föld nyelte volna el az épületet.

-           Valószínűleg a laza talaj nem bírhatta a terhet, s megsüllyedtek az alapok – gondolta, s mindenki, kivel csak beszélt, szörnyülködve nyugtázta a különös természeti katasztrófát.

-           Még szerencse, hogy senki nem volt benn – mondogatták a népek, csak éppen a Szabóék lányát nem hiányolta senki, bár úgy vélték, hogy szegény pára megtébolyodásában világgá ment. Okát ugyanakkor a grófon
kívül senki sem tudta, de még csak nem is sejtette. Csak az üres helye maradt mementóul a vasárnapi misén…

14518433_1228758183812144_779712709_n.jpgMerthogy a romok közt tetemet nem találtak. Nemhogy emberi testet, egyetlen árva felismerhető tárgyat sem, mintha csak évek, évtizedek teltek volna el a borzadály óta. Tégla, kőszikla és fa maradványai rajzolódtak ki csupán a földből, ám azok azóta is ugyanígy állnak. Mintha csak egy bűbáj terhelné: tovább már nem süllyednek s nem is változnak azóta sem egy jottányit. Csak az erdő vette vissza tulajdonát, s nőtte be gazdag növényzettel, eltakarva az emberi gyarlóság szégyennyomát.

Hogy mindennek mi lehetett az oka, senki sem járt utána, de még csak nem is firtatta. Viszont egy-egy tiszta őszi éjszakán néha még ma is lehet hallani a lágy szellő susogó neszében, amint valaki az ismeretlen távolban mormolja kétségbeesett imáját. 

 *  *  *

 

 

Szólj hozzá!

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.
válogatott írások

Tetszett a bejegyzés? Kövesd a blogot!

blog.hu