Tusványosi verdikt a tolerancia jegyében…

2016.07.28. 09:50 Csonka Ákos

Hihetetlen egy világot élünk, de komolyan. Csak kapkodom a fejem, hogy az egyes világnézetek hogyan züllesztik szét totálisan a társadalmat, melynek következményeként hihetetlen mélyre süllyed a politika színvonala is. Nemcsak nálunk, hanem az egész világon tovatűnt az elegáns, úriemberhez méltó politikai kultúra. Már elképzelhetetlen, hogy egyes politikusok Széchenyi, Kossuth stílusában folytassanak vitát, és a brit lovagi politika is messze tűnt már.

Az egy dolog, hogy van egy geopolitikai jelenség, az egyszerűsítés kedvéért nevezzük mondjuk kacsának. Mindenki látja, hogy ez egy kacsa, úgy is hápog, mint egy kacsa, úgy is úszik, mint egy kacsa, de még a húsának az íze is olyan, mint egy kacsának. Ehhez képest van egy csoport, amely váltig állítja, hogy a kacsánk valójában nem is kacsa, hanem valamiféle póniló. Hiszen sosem mondta ki szerencsétlen kacsa, hogy neki kacsa identitása van – szigorúan a liberalizmus jegyében. Igaz, azt sem mondta, hogy póniló, de 50 %-ban joga van pónilónak lenni, mert hát Sajókám, a szabadságjogok, mégiscsak szabadságjogok.

                              Tusványosi koncertkép a magasból (Fotó: tusvanyos.ro)

Megmosolyogtató egy dolog, az szent igaz, de hogy ezen a világ ketté tud szakadni, és intelligens, magukat kulturáltnak valló emberek vérre menően össze tudnak különbözni, az megdöbbentő. Vesszenek össze emberek egy nő kegyeiért, becsületsértésért, vagy mondjuk a vissza nem adott AC/DC lemezért, esetleg egy meggondolatlan illetlenségen, de ne a politikai világnézeten, könyörgöm!

A folyamatok pediglen már ott tartanak, hogy a két tábornak és híveiknek kötelező utálni egymást. Sőt, az egyik oldal odáig megy, hogy probléma nélkül megbélyegez, kirekeszt, szegregál és gyűlölködik, természetesen a liberalizmus és a demokrácia jegyében.

Pedig a Tusványos sem egy túl bonyolult dolog. Napközben szabadegyetemi előadások, kultúra, művészet, tudomány, sport, ifjúság, közélet és persze politika témában. Az is eléggé tudvalévő, hogy melyik magyarországi és erdélyi párt hathatós támogatásának köszönhetően valósul meg a rendezvény, de hogy értéket teremt, és az erdélyi magyarság legnagyobb volumenű rendezvényévé nőtte ki magát, az vitathatatlan. A reprezentációs paletta pedig a lehető legsokszínűbb. Még azt is megkockáztatom, hogy aki alkotott és jelentős tevékenységet fejtett ki a Kárpát-medence bármely pontján, akár a magyar kultúra, művészet, tudomány, sport, ifjúság, közélet és persze politika tematikában, az már megfordult és adott elő Tusnádfürdőn (1996-ig Bálványoson). A szervezők szigorúan figyelnek arra, hogy a panelbeszélgetéseken több oldal, több aspektus legyen megvilágítva, ami alól nem képez kivételt a politika szcenáriója sem. Az erdélyi (magyar és részben a román) politika java fel van vonultatva, de Magyarország és a környező országok politikusai is fel-felbukkannak (kormányzatiak, ellenzékiek egyaránt). Persze érezhető a keresztény, konzervatív irányvonala a tábornak, de egészséges egyensúlyban a nyitottság és a szabad légkör jegyében.

Ami pedig a legfontosabb, hogy senki sincs kötelezve, vagy erőszakolva, hogy egyik-másik beszélgetésen részt vegyen. Gondolkodó, tudatos emberként mindenki eldöntheti, mi érdekli őt, mivel ért vagy nem ért egyet – legalábbis egy egészséges társadalomban, normális viszonyok közt azt hiszem így működik, és az én értelmezésemben erről szól a liberalizmus, de lehet, hogy tévhitben vagyok…

Állíthat bárki bármit, a tusványosi légkör szabad, a fiatalok esznek, isznak, buliznak, jól érzik magukat, és megfordulnak vagy nyolcvanezren arrafelé ilyenkor.  A Kárpát-medence legnagyobb ilyen jellegű rendezvényéről beszélünk, amit politikai játékból megpróbálni elszigetelni, kirekeszteni és megbélyegezni minimum aljasság, de karnyújtásnyira közelíti meg a goebbelsi könyvégetéseket. Aki pedig ilyenre vetemedik, az a Kárpát-medence magyarsága ellen követ el merényletet. A lelki békét megtalálva legyen Tusványos úgy mindenkié, ahogy annak szolgálatát ellátja immár 27 esztendeje. Aki nem hiszi, járjon utána!

Megjelent: Felvidék.Ma

A demokrácia leépítése folyik Szlovákiában

2016.07.14. 22:34 Csonka Ákos

A Bašternák-ügy óta pedig azt is tudjuk, hogy már a látszatra sem adnak. Pedig a naiv választó azt hihette, hogy az új tákolmány-kormányban az apróbb szolgapártok majd egyfajta kontrollt jelenthetnek ezekre a túlkapásokra, és legalább valamelyest féken tartják a rendszert. Viszont ennek még a nyomát sem látni, sőt mintha felvéve a ritmust ők is beálltak volna ebbe a sorba. De hát evés közben jön meg az étvágy, ugyebár…

                              Fotó: TASR

Procházkáról szinte kár is szót ejteni, hiszen annyira kicsinálta magát, hogy a legkevésbé sem vehető komolyan (se embere, se szövetségese, se pártja… adóssága, na, az van). Andrej Danko pedig bármennyire konszolidált nacionalista képét próbálja mutatni, azt még a legjóindulatúbb magyar is tudja, hogy kutyából márpedig nem lesz szalonna. Mivelhogy annak a szélsőnacionalista SNS-nek az elnöke, amely korábban előszeretettel küldött minket a Duna mögé, ha nem éppen a Dunába, a párt garnitúrája márpedig fikarcnyit sem változott. Danko és Procházka embere, az ex-hidas Hrnčiar pedig nemrégen azzal törölte bele sáros bakancsát a parlament házirendjébe, hogy a házelnök távolléte miatt egyszerűen aláhamisította az aláírását.

A harmadik kollaboráns cinkostársa Ficonak pedig a jó öreg Bugár Bélánk, aki tán még azt is képes lenne megmagyarázni és lenyomni a felvidéki magyarok torkán, hogy miért lenne Marian Kotleba legjobb barátja, vagy miért hódolna be akár Kim Dzsongunnak is (... de talán már ez sem lepne meg).

Bugár mintha teljesen elszakadt volna a valóságtól, ezáltal teljességgel hiteltelenné vált már attól is, hogy szóba állt Ficoval és Dankoval, nemhogy koalícióra lépjen velük és országos cimborák legyenek.

Ezeknek a jóembereknek a révén a demokrácia leépítése Szlovákiában egy teljesen új fázisba került, hiszen miután intézményesítették az ország szétrablását, az egyre erőteljesebb ellenzéki felelősségre vonásra a kormányzat képviselői úgy gondolják, hogy a parlamentarizmus alapjait is  le kellene építeni. Bugár például legújabban azzal állt elő, hogy a kormányt és az őket érő kritikák elhallgattatása érdekében a parlamenti felszólalásokat korlátozni kellene.

Fotó: TASR                     Luxus az adófizetők pénzén – Fotó: TASR

Persze Bugár szerint minderre csak a szélsőségesek megfékezése miatt van szükség – ami aduászként mindig kapóra jön ijesztgetőnek…

Tudják azokról a szélsőségesekről van szó, akik azért erősödnek, mert a „hagyományos politikusok” teljesen elvesztették  a józan ítélőkészségüket, és az emberek már csak bennük reménykednek, hogy megállítják őket. Ám ha jobban belegondolunk, akkor az is messzemenően szélsőséges, amit ők művelnek, csak éppen szép, kulturáltnak látszó mázba van csomagolva…

Vajon mi lesz a következő intézkedés? A gyülekezési jog, a szabad véleménynyilvánítás, esetleg a mozgás korlátozása? És hirtelen 1943-ban találjuk magunkat?

Ne hagyjuk, hogy ellopják a jövőnket!

 

Megjelent a Felvidék.Ma-n 

Újabb 5+2 tévhit, mely károsan hat a felvidéki magyar közhangulatra

2016.06.26. 12:20 Csonka Ákos

Előző összeállításunkban ismertettünk öt bosszantó toposzt, amely bomlasztja a felvidéki magyar néplelket. A legtipikusabbakat mutattuk be, ám sajnos jóval több van, ami méregként hat közösségünkre. Ezekre olvasói észrevételek is érkeztek, ezért úgy döntöttünk, hogy a továbbiakat is összegezzük.

aiysdxf.jpg

Megannyi elferdített igazságot próbálnak történelmi tényezőkkel alátámasztani, ám Sztálin elmondása óta mindenki számára világos lehet, hogy a történelmet a győztesek írják, mégpedig úgy, ahogy nekik az megfelel. A laikus ember pedig ezeket hajlamos feltétel nélkül elfogadni, pedig a történelem sokkal árnyaltabb, mint ahogy sok esetben egyik vagy másik oldalról elhitetni igyekeznek, így nem meglepő módon a manipuláció egyik legalkalmasabb eszközeként használják fel.

1.

„TRIANON VÉGÜL IS IGAZSÁGOS VOLT, HISZEN A MAGYAROK 1000 ÉVIG ELNYOMTÁK A SZLOVÁKOKAT.”

Kezdjük ott, hogy alig 100 évet eleve nem lehet összemosni 1000 évvel, de ha ettől még el is tekintenénk, s amennyiben valóban így volna, akkor ezeréves erőteljes asszimiláció eredményeképpen ma már csak az eltűnt népek atlaszában találkozhatnánk a szlovák kifejezéssel. Tény, hogy a történelem során voltak mindkét oldalról inkorrekt lépések, de az 1000 év ilyen irányú hatásait össze sem lehet hasonlítani azzal a karcsú 100 évvel, amelynek során kockafordultával a felvidéki magyarokat érték igazságtalanságok. Felfoghatatlan a szlovák nemzeti kánon azon eszmefuttatása, hogy amit sérelmez a múltban, azt mi sem természetesebb módon alkalmazza a jelenben. Pedig azóta a felvilágosult liberális demokrácia korát éljük… Tudjuk azonban, hogy a lelkiismeret, mely tart a számonkéréstől, nagyon makacs dolog…
179472_10151016620090039_1836036199_n

2. Ebből következik egy újabb félremagyarázás, aminek témáját a magyaroknak még csak a szájukra sem szabad venniük:

„1938-BAN MAGYARORSZÁG MEGSZÁLLTA SZLOVÁKIÁT.”

Kezdjük talán azzal, hogy Szlovákia ekkor még nem létezett (1939. március 14-én kiáltották csak ki a Tiso-féle hitleri bábállamot). A szlovák szakzsargon ezt megszállásnak (arbitráž), míg a magyar visszacsatolásnak, felszabadításnak nevezi. Tételezzük fel, hogy az előző pontban foglalt állításnak van alapja, és a szlovákoknak valóban joguk volt egy saját országra (de akkor minek kellettek ehhez a csehek?), viszont az új állam határai mégsem vették figyelembe az etnikai tér sajátosságait, s a saját állításuk szerinti igazságtalanságra igazságtalansággal válaszoltak. Ezen gondolatmenet szerint egy 90 %-ban magyarok lakta vidéknek ugyanolyan joga, hogy sajátjaihoz tartozzon, így ’38-ban csupán kiigazítás történt.

3. A fenti helyreigazítással nem tudván mit kezdeni, gyakran érkezik egy újabb rendkívül gyér igazságtartamú állítás:

„A MAGYAROK FASISZTÁK VOLTAK, MÍG A SZLOVÁKOK DEMOKRATÁK ÉS PARTIZÁNOK, EZÉRT KERÜLT AZ EGYIK FÉL A VESZTES, MÍG A MÁSIK A GYŐZTES OLDALRA.”

A legnagyobb hiba, ha történelemmel foglalkozunk, a szelektív szemlélet. Amikor részrehajlóan a másik hibáját felrójuk, de a magunkét észre sem vesszük. A Tiso-féle hitleri bábállam a náci Németország első számú csatlósa volt, ami egyedüli szövetségesként támadta meg 1939. szeptember 1-jén Lengyelországot, kirobbantva ezzel a világháborút. Persze, ahogy az egész középkelet-európai térség, úgy Szlovákia és Magyarország is kényszerpályán volt, ám míg az előbbi önként és dalolva hódolt be a 3. birodalomnak, addig Horthy a legvégsőkig próbált hátrálni és egyfajta hintapolitikát folytatni (a kormányzónak talán az egyetlen bűne, hogy amikor már a családjával zsarolták, nem volt elég ereje ezt bölcsebben kezelni). Sok esetben viszont elment a maximumig, ennek köszönheti például a budapesti zsidóság a megmenekülését, míg Szlovákia ebben az időben 500 birodalmi márkáért “árulta” a zsidó lakosságot. A végső kimenetel gyakorlatilag azzal dőlt el, hogy Benešék egy londoni asztaltársasággal kikiáltottak egy teljesen formális, névleges ellenkormányt, míg Horthy ezt nem tette meg félreállítása után.

12003333_10153768337430039_9187736407565757610_n

4.

AZ EDDIG FELSOROLT FALS DOLGOK OLYAN IRÁNYBA TERELTEK MINKET, HOGY HAJLAMOSAK VAGYUNK SZLOVÁKIÁT TEKINTENI A HAZÁNKNAK.

Mindig elcsodálkozom azon, hogy valaki úgy gondolja, ámbátor magyarok vagyunk, nekünk Szlovákia a hazánk. Mindezt úgy, hogy ez az ország nem tekint minket sajátjának, sőt mindent megtesz annak érdekében, hogy megváltoztasson minket és eltüntesse érzéseinket. Megnyilvánul ez a déli régió gazdaságilag mostohán kezelésétől kezdve a különféle erőteljes asszimilációs nyomásokon át a bizalmatlan kezelésig, megtéve mindent, hogy ne érezzük otthon magunkat, vagyis inkább, hogy magyarként ne… Pedig egy-egy ilyen kényszerítéssel, gazdasági hátrányba helyezéssel sokszor az itt élő szlovákokat is sújtják.

Ezért felettébb furcsa, hogy a magyarok közül ehhez valaki képes ragaszkodni. Az igazat megvallva van erre diagnózis, úgy nevezik, hogy Stockholm-szindróma (amikor a fogoly elkezd ragaszkodni fogvatartójához). Úgy vélem, hogy ennek a tárgykörnek a magyarázatát ketté kell bontani. Létünkből fakadóan ugyanis a hazánk csakis a mindenkori Magyarország lehet, akkor is, ha az jelen állás szerint nem esik egybe szülőföldünkkel, míg a ragaszkodásunk ahhoz a szállásterülethez kötődik, melyet évszázadok óta felmenőink laktak be, így gyökereink mélyen be vannak ide ágyazódva. Sajnos, aki immár képes Szlovákiát a hazájának tekinteni, az megtette az első lépést az asszimiláció és az identitásváltás irányába. Persze, még nem késő visszafordulni…

5. A 4. ponthoz kötődik szorosan, hogy

AKI EBBEN A TÉMÁBAN MÁS VÉLEMÉNYEN VAN, AZT GYAKRAN MELLDÖNGETÉSSEL BÉLYEGZIK MEG, SŐT, EGYENESEN MAGYARKODÓNAK TITULÁLJÁK, MINTHA MAGYARSÁGUNK MEGÉLÉSE PROVOKÁCIÓ LENNE.

Számtalanszor találkoztam azzal az állítással, hogy úgy is lehet magyarnak lenni, ha nem verjük féltéglával a mellünket, s provokálunk magyarkodással. Nem tudom honnan ered ez az aforizma, de jómagam is sokszor megkaptam… Pediglen nem csináltam mást, mint a legtermészetesebb módon a sportban, vagy egyéb viszonylatban magyarként a magyar sikerért drukkoltam, annak örültem. Valóban nem egy multikulti, kommersz-trendihez idomuló hozzáállás, de más nemzeteknél is lehet ilyennel találkozni (USA, Franciaország, Anglia stb.), ám ott azt egészséges nemzeti öntudatnak hívják, míg esetünkben nacionalizmusnak (ami eredeti jelentését tekintve egyáltalán nem negatív jelző, ám mégis pejoratív töltetet hordoz). A magyarkodás kifejezést pedig, bármilyen gazdag és színes is a magyar nyelv, nyelvtanilag nem ismeri. Ahogy nem lehet szlovákkodni, angolkodni vagy románkodni, úgy magyarkodni sem…
1604659_358084364374741_8604963026125989486_n

+2

„A MAGYARKODÓK MINDIG CSAK TRIANONOZNAK, PEDIG ÚGYSEM LEHET MÁR VISSZACSINÁLNI.”

Való igaz, egy határmódosítás nem egyszerű dolog. Nem volt egyszerű 1920-ban sem, nagyhatalmi döntés és sokoldalú érdek kell hozzá, sajnos az igazságosságnak ehhez semmi köze. Viszont ha belegondolunk, Trianon utódállamai közül egyedül Románia van abban a formában, ahogy arról döntés született (onnan is egyre több elégedetlenkedő, változást igénylő hangot lehet hallani). A Szerb-Horvát-Szlovén Királyság, később Jugoszlávia is darabjaira bomlott fel, akárcsak Csehszlovákia, Ukrajnát pedig később kreálták, jelenlegi formája pedig éppen széthullóban van. Persze nem azt állítjuk, hogy akkor induljunk határokat húzogatni, de ne legyünk olyan biztosak a pillanatnyi status quoban, hogy az örökös lesz.

A végére pedig ezek összefüggésében álljon egy mindennél idegesítőbb téves állítás:

„ITT ÉLÜNK, A SZLOVÁKOK KENYERÉT ESSZÜK.”

A felvidéki magyar családok felmenői több száz (sőt ezer) éve élnek azon a jelenleg dél-szlovákiai területen, amit 86 éve (Cseh)Szlovákiának neveznek. Ez az itt élő szlovákságról nem, vagy csak elenyésző részben mondható el (akiről igen, annak is a felmenői valószínűleg magyarok voltak…). Mindazonáltal ugyanolyan adófizetők vagyunk, így a demokrácia jegyében ugyanazok a jogok illetnek meg minket, mint a szlovákokat.

Tudjuk, hogy összeállításunk szélmalomharc, de talán mégis elgondolkodtat valakit, hogy a légből kapott állítások nem biztos, hogy feltétlenül igazságot is tartalmaznak, így szerencsésebb tudásra alapozva utánajárni annak, amit magunkévá teszünk.

„Megismeritek az igazságot, és az igazság szabadokká tesz titeket” (Jn 8,32).

Felvidék.Ma

Tímár Mihály szerepének újraértelmezése a felvidéki politikában

2016.06.24. 14:34 Csonka Ákos

A magyar irodalom egyik alapművének számít Jókai Mór klasszikusa, Az arany ember, melyet világirodalmi szinten is magasan jegyeznek. A mű hallatlan népszerűségre tett szert, hiszen romantikus hangulatvilágával az emberi egyszerűségről és gyarlóságról szól, illetve a mindenkit foglalkoztató boldogságkeresésről.

hnonline_sk.jpg

A főhős, Tímár Mihály a regényben végig pozitív alakként jelenik meg, annak ellenére, hogy esendő ember módjára van „némi” vaj a fején: hűtlenség, lopás, üzleti csalás, telekspekuláció, miegymás. Mindennek ellenére már a cím is azt sugallja, hogy hősünk rendes ember, s a kontextus-világot teremtő írói bravúrnak köszönhetően az olvasót a kevésbé tisztességes dolgok nem zavarják.

A regény nem csak magyar berkekben, de világszerte is elnyerte az olvasók tetszését. Több nyelvre is lefordították, ám zseniális felismeréssel az angol fordításnak új címet adtak: The Modern Midas. Midász király egy ókori görög mondabeli személy, aki amihez csak ért, az arannyá változott. Ez Tímár Mihályról is elmondható: amihez csak nyúlt, azt siker koronázta.

Jókai nagyszerű regénye jutott eszembe, amikor napvilágra került Bugár Béla legújabb botránya. A politikus immár közel 30 éve szereplője a nagypolitika világának, és meg kell hagyni, hogy viszontagságos ügyletei ellenére is jelentős (azt azért nem mondanám, hogy töretlen) a népszerűsége a felvidéki magyarok (és szlovákok) körében, hiszen a kontextus-világot teremtő háttérmédiának köszönhetően a választókat ezek a kevésbé tisztességes dolgok nem különösebben zavarják.

Ebben vélek felfedezni némi párhuzamot Tímár Mihállyal, akivel még az ügyei is hasonlóak. Tímár ugyancsak egy telekspekuláción (is) gazdagodott meg – olyan telket vett, amelyről tudomására jutott, hogy az állam hamarosan sokszoros áron fogja felvásárolni. Bugár hasonlóképpen félmillió eurót keresett egy olyan telken, melyen az R7-es autópálya fog végighaladni. Mindeközben pedig védi Kaliňák belügyminisztert, akit egyre vállalhatatlanabb maffia-korrupciós ügyei fojtogatnak, ráadásul a nevéhez kötődik a dunaszerdahelyi szurkolók megverése, majd az ügy eltussolása, illetve Malina Hedvig meghurcolása.

Persze, láttunk már olyat, hogy egy ügyes vállalkozó a semmiből gazdagodott meg piszkosul, így Bugár is ügyesen forgathatta azt a havi 3 ezer eurót, amit 25 éve felvesz fizetésként, így téve szert földek, erdők hektárjaira, ingatlanokra, öregotthonnak álcázott luxuskastélyokra és ki tudja még mire. Hogy ehhez társul némi politikai befolyás is, az csak a véletlen műve lehet…

Ám egy idő után Tímár Mihály sem bírta a kettős életet, az óriási terhet és a szálak már-már követhetetlen összegabalyodását, s egy személycserés trükkel eltűnt a Senki szigetére…

Monarchista nyitány, avagy elindult az utazás, csak erre vártál

2016.06.15. 12:59 Csonka Ákos

Hétfő reggel. Az ablakon beszűrődő fény igazi hét eleji csillámot szór szanaszét a szobában, jelezvén a felkelés időszerűségét. Milliónyi csodás élményen vagyunk túl a zselízi jubileumi Népművészeti Fesztiválon, mégsem stimmel valami ebben az új hétben. A kávéscsésze remeg a kezemben, a tartalom szokatlanul érdektelenül hat a sajtó hasábjain (pedig éppen Bugár Béla süllyed egyre mélyebbre eltartója, Kaliňák, a magyarellenes maffiavezér korrupciós ügyeit védelmezve). Sematikusan végzem a napi teendőimet, de végig száraz a torkom, izzad a tenyerem, görcsöl a gyomrom. Kifejezetten nyugtalan vagyok. Még egy nap…13394061_1094513620615247_34090661231294781_n.png

A kedd hasonlóan telik, de a gombóc egyre nagyobb a torkomban, a gyomromban egy babszemnek sincs helye. Negyvennégy év nyugtalansága gyülemlett össze bennem (bár még csak 29 vagyok), hiszen hatkor kezdünk. Nem tudok másra gondolni, csak arra, hogyan állunk fel a labancok ellen, ki lesz a csatár, s vajon Kádár sérülése ellenére tudja-e vállalni a játékot.

Persze nem olyan történelmi sérelmekkel terhelt meccs ez, mintha mondjuk a románokkal vagy a szlovákokkal játszanánk, de azért mégis csak ott van az 500 éves kényszerházasság utáni váláshangulat. Ámbátor ez végül is mindegy, hisz az ellenféltől függetlenül is a győzelem hajt csak igazán, és akár a pirézek ellen is játszhatnánk, akkor is csak ez lehet a szempont. Nem az ellenfél kiléte, hanem mi magunk vagyunk a fontosak. Különösen külhonban, itt a Felvidéken érezzük a sikerélmények fojtogató hiányát, ezért az ilyen sarokkövek óriási pszichikai energiával töltenek fel bennünket.

Kép: Magyar Nemzeti 11
                       Kép: Magyar Nemzeti 11

Üröm az örömben, hogy bár mindig is erre a pillanatra vártam, mégis bosszúsággal kell viseltetnem, hogy nem lehetek ott a többiekkel Franciaországban. Csupán a facen követem cimboráimat, hogy éppen merre, hol járnék, ha nem bambáskodtam volna el az utazást. Be kell érnem az itthoni kivetítővel és a (sok mindenért kárpótló) baráti társasággal. De nem is ez a lényeg. A lényeg, hogy ott vagyunk, kijutottunk, s már ez is nagy eredmény… egy fityfenét! Nyerni akarunk, nyerni kell és nyerni fogunk – nyugtatgatjuk egyre csak magunkat és egymást.

Amikor felhangzik a (mérgesítően gyors tempójú) Himnuszunk (amit ismét nehezen tud kísérni a több tízezres kórus), kiráz a hideg és olyan libabőrös leszek, hogy még Bajnai is megirigyelné. A feszültség viszont nem hagy alább, sőt egyre jobban fokozódik, főleg amikor 0.30-nál csattan a kapufánk. Na, de nem befelé, hanem kifelé ám! A Mohácsok, Trianonok és a befelé pattanó szerencsétlen gólok idejének vége!

A tévedhetetlen szakvélemények egyre szaporodnak, mindenkiben ott lakozik egy szövetségi kapitány, az elfogyasztott fröccsök mennyiségével pedig a szakvélemény egyre határozottabb. Szinte kórusban szidjuk Szalait, és kritizáljuk Storckot, hogy miért játszatja, amikor egy fabatkát sem ér, és egyszer csak a semmiből jön az armegeddon. Ádám bepiszkálja, és elszabadulnak az univerzum energiái. A szívritmusunk lassult egy pillanatra és 15 vagy ennél több millió torok üvöltött fel egyszerre. Mit üvöltött? Ordított, kántált, 44 vagy az ég tudja mennyi év felgyülemlett kiáltása jön ki egyszerre.

Kép: Trollfoci
                    Kép: Trollfoci

Sok, valóban sok volt az a felhalmozódás, ami gyűlt, csak gyűlt bennünk oly hosszú időn keresztül. Minden egyes mérkőzésen, sporteseményen, amikor számunkra kedvezőtlen eredmény született, ezek a robbanásszerű örömkiáltás-patronok elsütés nélkül maradtak a tárban, így nem csoda, hogy nagyot szólt a tüzijáték a gólnál. És amikor azt hittük már, hogy minden elsütésre került, akkor jött Stieber gólja és újabb endorfinbomba robbant bennünk, és újraéltük a csodát. Ebből következtetem, hogy valószínűleg maradt még bőven az izlandi és a portugál meccsre, illetve a többire…

Alig egy hónapja a jégkorong-világbajnokság után azt írtam, hogy a focistáktól is ilyen teljesítményt várok el. Nem kell végigverni a világot, csak küzdjenek, brusztoljanak a srácok, ahogy a hokisok, és tegyék ki a lelküket a pályára, és akkor büszkék leszünk. Nekünk ennyi is elég, ennek ellenére idén már június 14-én beköszöntött a karácsony.

Büszkék vagyunk Rátok! Köszönjük!

Hazajöttünk, megáldott a Csíksomlyói Szűz Mária

2016.05.23. 11:16 Csonka Ákos

Immár 449. alkalommal tartottak a csíksomlyói nyeregben pünkösdi búcsút, mely régóta nemcsak a székelység, illetve az erdélyiek, hanem a Kárpát-medence, illetve a világ magyarságának legnagyobb szakrális rítusa.

Fotó: Mohai Balázs/MTI

Évről évre százezrek zarándokolnak Pünkösd haván a Csíki-medencébe, hogy megéljék hitüket, és a magyarság együvé tartozásának azt a semmivel össze nem hasonlítható érzését, melyet a leghitelesebben tán sorsközösségnek nevezhetünk. Hiszen a búcsúba való zarándoklat rég több egy egyházi ceremóniánál, illetve azon való részvételnél. Teljesen mindegy, hogy valaki katolikus, református vagy urambocsá’ pogány, itt a nemzeti érzés szentséggé emeltetik, s ad hitet az ősi Kárpátok lakóinak, hogy van még remény a magyar feltámadásra. Azt kell látnunk ugyanis nap mint nap, hogy pusztulunk, veszünk, egymással acsarkodunk.  Elveszítve egykor büszke jellemünket, sziklaként porlanak, s porlasztjuk mi magunk is régi értékeinket, hagyományainkat, mindazt, mi voltunk, vagyunk, ami lételemünk.

Fotó: Mohai Balázs
Fotó: Mohai Balázs/MTI

A liberális fertő és a nihilista materializmus világában ezért van olyan jelentősége a csíksomlyói csodának, amely őrtűzként világít korunk szellemi sötétségében.

Ily gondolatokkal felvértezve futottam idén is a Boldogasszony Zarándokvonattal a Babba Mária oltalma alá, hogy akárcsak Szent István királyunk ezer évnek előtte, úgy én is kérjem gondviselését nemzetem felett. Hogy járjon közben értünk, ne engedje el kezünk, s bárki bármit is mondjon, továbbra is legyen oltalmazónk, segedelmünk.

Ott álltam a Kis- és Nagy-Somlyó közötti domboldalon, imádkozva Himnuszunk sorait, hogy mily régóta tép minket a balsors, és megbűnhődtük-e már a múltat s a jövendőt is, s mikor kezd már szűnni az átok, s áll meg porlani a szikla, amikor azon nyomban választ is kaptam kételyeimre.

Kép: Facebook – Székelyföld madártávlatból
Kép: Facebook – Székelyföld madártávlatból

Körülnéztem nemzetem szállásterületének legkeletibb csücskében, körülöttem ott morajlott népem tengere, jobbomon egy kárpátaljai barátom, balomon székelyek, a szem láthatárán belül pedig több felvidéki zászló lobogott… s ekkor világosult meg bennem, hogy az átok, a balsors, a siratás valójában csak a mi képzeletünkben létezik. Egy-egy probléma pediglen csak  az abba vetett percepció, hit hiánya miatt nem oldatik fel. Ezek ellen viszont értelemszerűen csak és kizárólag mi magunk tudunk tenni. Mondjuk rá bárányvakságként ránk telepedett théodeni szemhályog levetkőzésével.

Úgy érzem, az az igazi varázsa a pünkösdi búcsúnak, hogy hitet ad nekünk kishitűségünk legyőzésére, mert akkor döbbenhetünk rá, hogy egy boldogabb, szebb jövő építésére valójában kezünkben vannak az eszközök, mindössze használni kell, s nekilátni az apró hétköznapok szorgos munkájának.

Dologra!

Felvidék.Ma

A csoda határán innen és túl

2016.05.23. 11:14 Csonka Ákos

Sporttörténeti szempontból idén, főleg tavasszal, csodás évünk van. Aranylábú futballistáink 39 év után kijutottak az Európa-bajnokságra, a hokis „gyerekek” pedig 2009 után ismét a világelitnek számító A-csoportos világbajnokságra. A foci Eb-re már januártól lehet vásárolni a jegyeket, és veszik is szép számmal, így valószínűsíthető, hogy hatalmas magyar kontingens lepi el júliusban Franciaországot.

Kép: magyarlelato.com

Közel sem ennyi szurkoló – de hokis (világ)viszonylatokban így is kimagaslóan sokan, nagyjából ezerötszázan – utazott el a jégkorongozóinkkal Szentpétervárra. Ami viszont ott történt, arra senki sem számított, illetve csak mi, magyarok. Nem vagyok egy nagy hokirajongó, sőt a magyar válogatott meccsein kívül egyáltalán nem nézek jégkorongmérkőzést, így nem vagyok teljesen tisztában azzal, miért van gyakorlatilag síri csönd egy hokimeccsen, de tény, hogy sem a híres-neves NHL-ben, sem a vb-ken nem tapasztalható valami extra szurkolás. Hallhattak erről a magyar szurkolók is, de nem különösebben érdekelte őket és olyan szintű szurkolási szubkultúrát mutattak be a világnak, hogy mindenki csak ámult és bámult. Pedig mindenki tudta, a világ is, mi is, hogy nem fogunk csodát művelni a jégen. Kultúránkat, hagyományainkat, infrastruktúránkat tekintve messze vagyunk a világ krémjétől, bár helyünk a vb-n azt bizonyítja, hogy ott vagyunk a világ legjobb 18-ában. Nincsenek NHL és KHL játékosaink, ellenben van magyar szívünk, magyar virtusunk és határtalan bizodalmunk. Tudtuk, hogy sok mérkőzést fogunk veszteni és emberfeletti teljesítmény lenne a bennmaradás, de hittünk és lelkületünk diadala vitt előre. Mindenki a legnagyobb tisztelettel emlékezett meg arról, ahogy a szurkolóink buzdították a játékosokat, pedig sorra vesztettük el a meccseket, a győztesek pediglen sárga irigységgel nézték a mieinket, hogy bár ők nyertek, nem őket ünnepli a publikum. Szombaton aztán megmozdultak az univerzum szinergiái. Miközben a csíksomlyói pünkösdi búcsúmiséről tértem be egy szeredai vendéglátóipari egységbe (értsd: kocsma), egyik kollégám széles mosollyal újságolja, hogy 3:2-re vezetünk a fehéroroszok ellen. Lefagytam. Hát a Szűzanya máris oltalmába fogadott, és miután meghallotta, hogy háromszázezren imádkozunk hozzá, beült a pétervári lelátóra? Nem, ülni biztosan nem ülhetett, mert a magyarok nem ülnek, hiszen „aki ugrál, büszke magyar. HEJ!” 5:2 lett a vége. 77 éve nem győztünk vb-n…

Kép: magyarlelato.com
Kép: magyarlelato.com, fotók: Mudra László (MJSZ/jkb.hu)

Jó magyar szokásunk szerint rögvest habilitálni kezdtünk a matematika tudományaiból, s nekiálltunk számolgatni, hogyan maradhat a nemzeti csapatunk jövőre is A-csoportos. A bieloruszok legyőzésével ugyanis megelőztük őket a csoportban, és ha marad ez az eredmény, akkor megyünk a krémmel jövőre Franciaországba és Németországba is. A képlet egyszerű volt, vagy meg kell vernünk a németeket, vagy a fehéroroszoknak ki kell kapniuk a franciáktól. Utóbbira láttunk nagyobb esélyt, mígnem hétfőn nem kezdtük el nézni a dajcsok elleni mérkőzést. Le kell szögeznünk, hogy az összes összecsapásunkon tisztesen helytálltunk, a fehéroroszok ellen pedig egyenesen sziporkáztunk, de a németek ellen leesett az állam. Ilyen csupaszív játékot és rendíthetetlen küzdést én még nem láttam (tudom elfogult vagyok, de nem érdekel). Rettentően fájt, bosszantott, hogy elbuktuk ezt a mérkőzést, mert ezért a teljesítményért legalább egy ikszet, de sokkal inkább győzelmet érdemeltünk volna.

Faramuci helyzetbe kerültünk ezáltal, mivel azoktól a franciáktól függtünk, akiktől még véletlenül sem szeretünk függni, sem sportban, sem politikában, nagyhatalmi úri huncutságban meg főleg nem. Keserű szájízzel, de nekik szurkolva ültünk hát le a képernyők elé, és újfent nem kellett csalódnunk a gallokban, mivel kikaptak a fehéroroszoktól… Így búcsúzunk az A-csoporttól, de cseppet sem bánkódunk, letettük a névjegyünket.

Kép: Trollfoci
Kép: Trollfoci

Mindig is büszke voltam a magyarságomra, hisz nemzetem sarjai olyan tetteket hajtottak végre a világtörténelem során, ami a legnagyobbak közé emelt minket, sport terén pedig különösen kimagaslót nyújtottunk mindig is (legyen szó bármilyen sportágról – ismét túlzás, tudom, továbbra sem érdekel). Ám ezek a srácok valami hihetetlen érzéstömkeleget szabadítottak fel bennem. A legelszántabb spártai harciasságról tettek tanúbizonyságot. A focistáinktól is mindig ezt várom, többnyire hiába, bár (Szob)Oslo-ban és a visszavágón azért reményt keltettek bennem. Nem kell győzni, nem kell világot megváltani, csak tisztesen hajtsanak, brusztoljanak, küzdjenek, hogy amint dicső történelmünk során megannyiszor, vesztesként is emelt fővel lehessünk büszkék. Ezek a hokisok bebizonyították, hogy nem kell csilli-villi sztároknak, szupermenőknek lenni, elég ha kiteszik a szívüket a pályára és kihajtják értünk a lelküket, s mi szurkolók ezt kifejezhetetlen nagy szeretettel háláljuk meg.

S ha már a focinál tartottunk, hamarosan itt a másik nagy durranásunk, az Eb. Bizton remélem, hogy a skacok is nézték a hokisokat és jó példát vettek róluk. A szurkoláson biztos, hogy ezúttal sem fog múlni, sőt a hokin tapasztalt hatékonysági fok nagyjából megharmincszorozódik. Tízezrek fognak botorkálni Galliában piros-fehér-zöldben. Ha jól belegondolunk Attiláék és a (re)honfoglalóink óta először. Nem bánnám, ha akár újra mondást költenének rólunk, például egy olyat, hogy: a magyarok góljaitól ments meg uram minket!

Felvidék.Ma

Öt tévhit, amivel félrevezetik a felvidéki magyarokat

2016.05.16. 10:40 Csonka Ákos

Emberi mivoltunkból fakadóan tele vagyunk olyan sztereotípiákkal, melyek úgy befészkelik magukat egy közösség tudatába, hogy annak tagjai hajlamosak azt feltétel nélkül elfogadni. Egy ilyen hamis sztereotípia aztán szájhagyomány útján bejárja az egész közösséget, és beláthatatlan károkat okoz. Ugyanakkor egy ilyen „ártatlan leegyszerűsítés” komoly fegyvertényező is lehet, és egy jól irányzott elejtéssel akár tömeghatást is kifejthet – így a manipulátorok egyik kedvenc eszközéül is szolgál. Az alapja ennek, hogy az információ tartalmazzon némi igazságot, ám az úgy legyen kifordítva, hogy egyértelműen negatívumként hasson.

Sajnos a Felvidék sincs híján ilyeneknek, melyek komoly néplélekromboló hatást kifejtve feszítik szét belülről a közösségünket. Így arra vállalkoztunk, hogy összegyűjtjük azokat az „álérveket”, melyekkel évtizedek óta próbálnak minket bomlasztani és (de)formálni.

  1. „Csak szlovák iskolával lehet érvényesülni.” – Az egyik legbosszantóbb lózung, amit csak ismerünk, és amivel a legerőteljesebben nyomják az asszimilációt. Ha ez így lenne, akkor 5 millió szupersikeres ember lakná a mai értelemben vett Szlovákiát, és arányaiban különbözne a szlovákok és a magyarok körében a munkanélküliség. Ellenben, ha jól belegondolunk, kapásból több kimagaslóan sikeres magyar tudóst, művészt, hírességet lehet említeni, mint szlovákot, akik közül nem csekély számban vannak olyanok, akik a mai Szlovákia területén születtek, éltek.
  2. „Magyarország gazdaságilag elmaradottabb, mint Szlovákia.”- Ha egy szlovák-magyar vitára, vagy akár csak eszmecserére kerül sor, legyen szó bármilyen témáról, mindenkori aduászként húzzák sokan elő, hogy Magyarország gazdaságilag mennyire bajban van, szemben Szlovákiával. Viszont, ha átruccanunk Budapestre, vagy bárhova az országba, akkor azt tapasztaljuk, hogy ennek pont ellenkezője az igaz. A sok hiányosság ellenére sokkal rendezettebbek a települések, látható a folyamatos fejlődés, és felfelé ívelnek a számadatok – arról nem is beszélve, hogy ott a települések szerkezetében nem okozott akkora károkat a szocializmus, mint Szlovákiában, ahol az átkosban pusztítottak mindent, ami burzsoá és magyar eredetű volt. De azt is hallani, hogy Szlovákiában bezzeg euró a fizetőeszköz, ezzel kapcsolatban viszont elgondolkodtató, hogy Magyarország mellett például Csehország és Lengyelország sem siet, hogy bevezesse… tán nem véletlenül?10959347_926565790695134_7455835493453334918_n.png
  3. Ebből fakad egy következő sztereotípia: „A magyarok mindig elégedetlenkednek.” – A magyarok temperamentumukból fakadóan sokkal forradalmibbak a szlovákoknál, és szinte természetesnek vehető, hogy ha valami nem tetszik a népnek, az ellen az utcára vonul tüntetni. Az öntudatos ember ugyanis tisztában van azzal, hogy mi a jó neki, s ezért hajlandó is tenni és szavát felemelni. Aki ezt furcsállja, az vagy nem elég öntudatos, vagy már sikeresen bedarálta a rendszer.
  4. „Mi sem magyarok, sem szlovákok nem vagyunk, és nem tartozunk sehova.” – Gyakran helyezzük magunkat inkubátorba azzal, hogy sehonnaiként tekintünk magunkra. A jelenség, hogy sok felvidékit (erdélyit, kárpátaljait, délvidékit stb.) Magyarországon leszlovákoznak (románoznak, ukránoznak, szerbeznek stb.) sajnos létezik. De tisztában kell lenni ennek a hátterével is. Az anyaországban ugyanis a szocialista internacionalizmus jegyében (hogy a szovjet szövetségesek közt ne legyen intrika) közel fél évszázadon keresztül titkolták annak tényét is, hogy 1920 előtt létezett a történelmi Magyarország, melynek határai finoman szólva sem estek egybe a mostaniakkal, továbbá, hogy mi volt Trianon, és jelenleg is élnek magyarok azokon a bizonyos határokon túl. A szemlélet azóta merőben megváltozott, viszont el kell telnie jó pár esztendőnek, hogy ez általánosan is beivódjon a társadalom minden rétegébe. Alapvetően látni kell, hogy kinek az érdeke az, hogy magyar és (felvidéki) magyar közé éket verjenek.ATLASZ1
  5. „Mi máshogyan beszélünk, mint az affektáló magyarok.” – Ezt úgy hívják, hogy nyelvjárás (leszámítva persze a szlovák nyelvből átvett szlovakizmusokat). Való igaz, hogy a Felvidék különböző pontjain erős tájszólással beszélnek a magyarok. A legerőteljesebben a dunántúli – Csallóköz, Mátyusföld; a palóc – a Vágtól a Hernádig; és az északkeleti van jelen – a Hernádtól Kárpátalján keresztül egészen a Partiumig. Viszont, ha elmegyünk a Dél-Alföldre, a Hajdúságba vagy éppen Zalába, akkor ugyanúgy nyelvjárásbéli különbözőséget tapasztalhatunk, hiszen ott sem azt az irodalmi köznyelvet beszélik, amit jobbára a városokban, Pesten pedig annak igencsak eltorzított változatát. Ám, mivel a kirándulások során leginkább a pestiekkel érintkeznek a felvidékiek, ezért hat számunkra a beszédük annyira idegenül. A magyar nyelv ugyanis hihetetlenül gazdag, nyolc nagy és megannyi kisebb nyelvjárás alkotja. Ettől függetlenül ezek között nincsenek különösebben nagyobb eltérések, mint például Szlovákiában a keleti vagy a hegyentúli, esetleg egy bajor és egy sváb nyelvjárás között.

Ezek mellett még megannyi más tévhittel mérgezik az egészséges magyar öntudatot. Nem árt az ilyen dolgok mögé nézni és lerántani annak megtévesztő leplét. Ha ilyennel találkozunk, ne restelljük tisztába tenni a dolgokat.

Folyt. köv.

 

Felvidék.Ma

Egy séta felvidéki szemmel a Kárpátok alján

2016.05.03. 13:57 Csonka Ákos

Munkámból és érdeklődési körömből kifolyólag olyan szerencsésnek mondhatom magam, hogy volt alkalmam bebarangolni a széles Kárpátok hazáját. Megfordultam a híres medence valamennyi pontján, s megcsodálhattam annak milliónyi szépségét, de legfőképp átélhettem azt a semmihez sem mérhető érzést, hogy mindenhol otthon vagyok e földrajzi területen, hiszen vagy őseim egykoron, vagy véreim a mai napig lakják e vidéket.

Kép: szallasoutlet.hu

A minap éppen Kárpátaljára, a történelmi Ung vidékre szólított a kötelesség, amiről tudni kell, hogy csak pár tíz kilométernyire van Kelet-Felvidéktől, s tulajdonképpen egész Kárpátaljával 1945-ig (amikor ugyebár ismét fordult egyet a történelem fogaskereke) egy kisebbségi sorsközösségben éltünk. Ezen természetes okokból kifolyólag sem nyelvjárásában, sem szellemiségében, temperamentumában vagy történelmében nem volt ismeretlen számomra e táj, mégis valami régi-új érzés hatott át a Tisza átlépésével.

Kezdődött azzal, hogy Schengennek köszönhetően jó ideje elszoktunk ugyan a határellenőrzéstől, azelőtt azonban gyakran megtapasztaltuk, s ha unión kívülre megyünk, ugyancsak szembesülünk e kellemetlen procedúrával, ám a magyar-ukrán határon ez mégis valahogy más. Több órán keresztül rostokoltunk a határátkelőn, a fináncok hátán/oldalán Kalasnyikov, s szinte sütött a szemükből a bizalmatlanság és a gyanakvás. Pedig, ha belegondolunk, csak az ősi Kárpátjainkon belül egy történelmi magyar régióba (sőt még csak nem is -ba, hanem azon belülre) ruccantunk át.

Kép: mukachevo.ukr
Kép: mukachevo.ukr

Tudtam, hová megyek, ezért voltak némi ismereteim (pl. a válság óta, ha csak tehetem, igyekszem minél több gyűjtést szervezni, vagy abba bekapcsolódni az ott élő nemzettársaim javára, hiszen ismert, milyen nyomorúságos helyzetben élnek). Az elértéktelenedés a határ átlépésével kézzelfoghatóvá válik, hiszen nagyjából feleannyiba kerül minden, mint nálunk. Ezzel jár az utak hihetetlenül rossz minősége, a filmekből és elmondásokból jól ismert társadalmi és infrastrukturális különbségek, de engem leginkább mégis az ottani légkör nyomasztott egy picit. Alig látni az ottani embereket mosolyogni – bár a körülmények ismeretében érthető, de egy magamfajta jó kedélyű emberben ez kissé hiányérzetet keltett. Egy barátom erre azt mondta, hogy valószínűleg a szláv mentalitásból fakadhat, ami talán elfogadható is lenne, hiszen Szlovákiában én is egy többségi szláv néppel élek együtt, így jól ismerhetem ezt a mentalitást, itt mégis mintha fagyosabban viszonyultak volna egymáshoz az emberek.

A Balkánon is jó néhányszor megfordultam már, éppen ezért tudnám leginkább ahhoz hasonlítani a légkört.

Kép: 1000ut.hu
Kép: 1000ut.hu

Rendezetlen közterületek, túl színes, giccses kiegészítők és határtalan, a különböző struktúrák hiányosságai és általános koncepciótlanság mindenütt. Ezek egyvelege pedig igencsak érdekes (és elkeserítő) szürreális kompozíció-kontrasztot alkot a festői szépségű tájjal, ami olyan mesebeli, akárcsak egy kis szeletnyi Erdély. Nagyjából ilyen állapotokkal szembesültem, amikor a ’90-es években először jártam Erdélyben (vagy mondjuk tavaly Boszniában). Mindazonáltal meg kell jegyezni, hogy Erdély (és Románia) azóta óriási fejlődésen ment keresztül, s minden téren fokozatosan zárkózik fel Kelet-Közép-Európához.

Persze, azért ne viselkedjünk úgy, mintha Svájcból cseppentünk volna ide: Szlovákia és Magyarország sem tartozik éppen Európa elitjéhez. Sőt, előszeretettel ostorozzuk a hibákat, hiányosságokat, de ilyenkor szembesülünk csak igazán a különbségekkel. A helyes megfogalmazásra végül egy helyi ismerősöm mutatott rá, amikor azt ecsetelte, hogy Ukrajnán belül a kárpátaljaiak (mindenki: ukránok, ruszinok, magyarok) előszeretettel hivalkodnak azzal, hogy ők az ország legnyugatibb részében élve tulajdonképpen már Közép-Európához tartoznak. Viszont az igazság az, hogy az anno megörökölt ezeréves kultúrhagyományra elsőként telepedett rá a keleties mentalitás, s alig különbözik az ogyesszaitól vagy a lembergitől. Kivételt ez alól talán csak a magyarok képeznek, akiket az erős kulturális kötelékek, az anyaország közelsége és oltalmazó védelme megóv ettől. Valószínűleg ez lehet az egyik oka annak is – a sok egyéb mellett –, hogy a kárpátaljai magyar fiatalok oly nagy számban hagyják el hazájukat és próbálnak szerencsét Magyarországon, vagy a népszerű nyugati országokban (ahol a hazai átlagbér tízszeresét keresik meg).

Kép: magyartudat.hu
Kép: magyartudat.hu

Mindent összevetve megállapítható néhány tény. Többek között az, hogy Kárpátalja gyönyörű! – persze nem a keleti ukrán kultúra saját képére történt formálása, és szinte minden (híd, oszlop, oromzat, kuka, kutya, macska) sárga-kékre festése miatt, hanem, mivel a vadregényes Kárpátok vonulata olyan bájjal rendelkezik, amit a karácsonyfaégővel kivilágított és villogó Szűz Mária-szobor giccsessége sem tud elrontani (hogy csak a legenyhébb példát említsem).

Az általános közhiedelemmel ellentétben: Kárpátalja veszélytelen! – a rettegett polgárháború olyan messze van onnan, mint Budapesttől Párizs – több mint 800 kilométernyire. (Félni legfeljebb a helyi katonaköteles férfiaknak van okuk, ezért menekülnek is sokan).

Kárpátalja gazdag és olcsó – a táj lenyűgöző természetrajza mellett rengeteg kulturális kinccsel rendelkezik. Ezek az értékek pedig zömükben magyar vonatkozásúak! Vereckét, Munkácsot, Ungvárt, Beregszászt vagy éppen Husztot tán felesleges is méltatni, hogy mennyi történelmi “köldökzsinór” köt minket ide a dicső múltunkon keresztül. De megannyi titok rejlik itt még ezek mellett is, ami felfedezésre vár. Ami pedig még vonzóbbá teszi mindezt, hogy a mi viszonyainkhoz képest jóval kedvezőbbek az árviszonyok. (Csak pár példát hadd említsünk átszámolva: 1 kg kenyér = 0,4 €, 1 l tej = 0,3 €, 1 kg hús = 2,5 €, egy sör: 0,5 €, egy üveg vodka 2 €, cigaretta: 0,5 €, 1 l benzin: 0,7 €), így egy családi vagy baráti kirándulást finoman szólva is költségbarát módon lehet megejteni. Arról pedig tényleg nem is beszélve, hogy mennyi jó magyar emberrel lehet itt találkozni, köztük felettébb csinos lányokkal (fess fiúkkal), így a legnyugodtabb szívvel tudjuk ajánlani Kárpátalja felfedezését.

Antalóci pillanatkép, ahogy Riska éppen a kezdőrúgáshoz készülődik. :)
Antalóci pillanatkép, ahogy Riska éppen a kezdőrúgáshoz készülődik. :)

 

Felvidék.Ma

A DAC-effektus, mint a „felvidékizmus” zászlóhordozója

2016.04.27. 21:30 Csonka Ákos

Nézegetem az új DAC-aréna látványterveit és örömködik a szívem. Garam menti gyerekként – bevallom alássan – nem születtem DAC-drukkernek. Tőlünk Dunaszerdahely a legrövidebb úton is 105 kilométernyire van. Nagyapámtól pedig a nemzet csapatát örököltem, így kiskölyökként a Csiga-biga helyett én a Fradi-indulót tanulgattam a diófa alatt, fűszerezve megannyi történettel és tévedhetetlen szakelemzéssel. Ilyen inspirációval sokkal jobban ment a játék is a füvön és az aszfalton egyaránt. Mai szemmel szinte hihetetlen, hogy olyan korban nőttem fel, amikor suli után összejött az utca és a környék fiatalsága és a pulóverekből kijelölt kapuk közt rúgtuk az igencsak kopott labdát az úttesten.

Így állt össze bennem a futballról alkotott világkép: az elmélet – Fradi a papa elmondásában és a TV-ben, a gyakorlat pedig a zselízi grundokon, majd korosztályos csapatban. Máig fülembe cseng nagyapám szójárása: „fiam, a foci több egy sportnál, a Fradi pedig több egy csapatnál”. Jól hangzott, így magamévá is tettem ezt, de igazából megérteni csak később sikerült. Kis túlzással nagyjából akkor, amikor kezdtem felfedezni, hogy a Felvidéken is van egy csapat, ami igencsak magyar vonatkozású, ráadásul „itteni” (tegyük azért hozzá, Pest hozzánk közelebb van, mint Szerdahely).

Kép: fcdac.sk
Az új aréna látványterve, Kép: fcdac.sk

A 2000-es években aztán egyre többször, több helyen aposztrofálták a DAC-ot a Felvidék csapataként, így hát egyre jobban kezdtem én is magaménak érezni – leginkább a Focitippből táplálkoztam ilyen téren. 2008-ban aztán egy meccsre is kilátogattam – mit ad Isten, november 1-jén, a Slovan ellen. Pont a közepében találtam magam a balhénak, szerencsére megúsztam. Ám ezek után már teljesen DAC-identitásúvá váltam, hisz a csapat felvidékisége mellett egyre inkább a szlovák sovinizmus és a hatalom elleni dacoskodást jelentette. Ezt a közhangulatot pedig csak fokozta, hogy az ultrák szervezkedésének és profizálódásának köszönhetően permanensen varázslatosabb atmoszféra uralkodott a meccseken, melyeken immár egyre gyakrabban fordultam meg én is.

E miliő 2016-ra oda fejlődött, hogy túlzás nélkül állítható, a Kárpát-medence legjobb magyar szurkolási szubkultúrája alakult itt ki – amihez persze hozzájárul, hogy a Fradi kemény magja jelenleg bojkottot hirdetett a szkenner miatt, ehhez pedig szolidaritásból több rivális csoport is csatlakozott, de ez mit sem von le a DAC-élményvilágából. Nem egyszer tapasztalható, hogy a bojkottáló ultrák a Csallóköz szívében csillapítják szurkolás iránti vágyukat, amit itt nemcsak vénaszkenner és egyéb „szigorlatok” nélkül tehetnek, de akár pirotechnikát is használhatnak. Ezen tömegpszichózis adta jegyek hatására nem csoda, hogy gombamód szaporodnak a szimpatizánsok is a csapat körül, így a magyarországi média és a közvélemény is egyre többet foglalkozik velük.

Piros-fehér-zöld füst, Kép: fcdac.sk
Piros-fehér-zöld füst, Kép: fcdac.sk

Tulajdonképpen minden adott hozzá, hogy egy sikertörténet váljék mindebből, hisz a brand – Felvidék (szerethető) csapata – már készen van; épülőben az új, pompás stadion; anyagilag stabilizálódott a helyzet; a játékoskeretnek köszönhetően pedig egy középcsapattá váltak a legmagasabb szlovák osztályban. Ki lehet jelenteni, hogy jelenleg divat DAC-drukkernek lenni.

MONDJUK, A HAB IGAZÁN AZ LENNE A TORTÁN, HA A JÁTÉKOSÁLLOMÁNY JAVÁT IS MAGYAROK ALKOTNÁK, A CSERESZNYÉT PEDIG AZ JELENTENÉ, HA A MAGYAR ZÁSZLÓK IS VISSZATÉRHETNÉNEK A TRIBÜNRE – PÉLDÁUL A 3-AS SZÁMÚ MEZ PIROS-FEHÉR-ZÖLDRE VÁLTOZTATÁSÁVAL KÖNNYEN KIJÁTSZHATÓ LENNE A TÖRVÉNY…

Az identitásválságban szenvedő felvidéki magyarságnak, mely valósággal ki van éhezve a sikerélményekre, ugyanis olyan nagy szüksége van a DAC-effektusra, mint egy falat kenyérre. A foci és az ehhez tartozó szubkultúra szociálpszichológiai impulzusa persze csak egy szegmense a kompakt egésznek, de a többi fontos láncszemmel kiegészülve (mint például a helyi termékek fogyasztása, nyelvi tudatosság, kulturális önmegtalálás stb.) végre kialakulhatna egy bizonyos „felvidékizmus”.

Felvidék.Ma

Kukkonia vs. Góbé termékek, avagy Csallóköz esete a kétnyelvűséggel

2016.04.16. 19:41 Csonka Ákos

Az elmaradott régiók gazdasági kitörésének egyik legjobb lehetősége nem más, mint a gyökerekhez, a hagyományokhoz való visszatérés. A legjobb példa erre a széles körű élelmiszer-termékcsaládot piacra dobó székely Góbé-projekt, amelyhez megfelelő árusítási láncot, egyéni marketingarculatot alakítottak ki. E mintára jött létre Felvidéken a Kukkonia-projekt.

                                Kép. Felvidéki Rovók

A székely kezdeményezés olyannyira sikeres, hogy már nemcsak az értékesítési körbe tartozó és bekapcsolódó üzletekben, hanem szinte mindenhol kaphatóak a székely termékek, sőt egyre inkább beszivárognak az áruházakba is. A Góbé termékek mellett pedig egyre több más portéka lát napvilágot, követve az irányvonalat: helyi termék, székely jelleg, magyar feliratok. Ezek szinte mind óriási sikernek örvendenek (gazdasági szempontból is) – lásd a legékesebb példáját mindennek: az Igazi Csíki sört.
Csak egy kis öntudat kell hozzá…

E székely minta alapján jött létre a Felvidéken is a Kukkonia-projekt (Kukkonia Csallóköz legendabeli népies elnevezése), ami a Csallóköz értékein alapul, s szinte ugyanazt a profilt követi, mint erdélyi társa. Igaz, a kínálatban egyelőre csak 28 termék szerepel (tej-, hús-, gyümölcs- és zöldségtermékek), de a koncepció biztató jeleket mutat. Persze, a Világi Oszkár érdekeltségébe tartozó termékcsalád még csak az út elején jár, hiszen a székelyföldihez hasonló széles körű értékesítési mód még messze nincs kialakítva (jelenleg 35 értékesítési pontjuk van a honlap szerint), de a márka már elég szépen kiépült, ami jó alapja a fejlődésnek és a terjedésnek.

Kép: kukkonia.sk
Kép: kukkonia.sk

A hivatalos honlapon szinte minden megtalálható ezzel kapcsolatban: néveredet, történelmi áttekintés, hagyományok, kultúra, anekdoták, gasztronómia, turisztikai érdekességek. Mindezeknek a hálózata, kapcsolódási pontjai tehát megfelelő alapok, melyek kiránthatják a gazdasági kátyúból Nyugat-Felvidéket (vagy akár az egészet).

Mégis van egy szépséghibája a dolognak, ami szálka vagy inkább gerenda az itt élő magyarok szemében. Bármennyire is a miénk, bármennyire is a mi ízvilágunk, az itteni emberek keze munkáját dicséri, az ittenieknek jelent bevételt, és hiába van minden egyéb ezzel járó pozitívuma, ha nyelvében csak szlovákul kínáltatik a portéka. Ellenben a Góbé-termékeken nemcsak, hogy a magyar a domináns felirat (persze van román is), de nekik még a rovásírás is belefér. Lehet, hogy ez (is) a siker titka?

Üveges finomságok
Kép: kukkonia.sk

A vállalkozást Világi tavaly személyesen is bemutatta a Martosi Szabadegyetemen, ahol egy érdeklődő kérdésére ígéretet tett, hogy pótolják a hiányzó magyar feliratokat. Nos, az azóta eltelt  közel egy év alatt erre még sajnos nem került sor. Remélhetőleg hamarosan megteszik, hiszen a szimpatikus kezdeményezésnek igazából csak így lenne értelme, s jó példával előállva akár folyamatgerjesztő hatást is elérhetne, amennyiben valódi sikertörténetet futna be. Rajtunk, felvidéki vásárlókon biztosan nem múlna, amennyiben magunkénak érezhetnénk…

tejfol_-kep_felvideki-rovok.jpgturo_kep_felvideki-rovok.jpgvaj_kep_felvideki-rovok.jpg

 

 

 

 

Felvidék.ma

Fotók: Felvidéki Rovók

Miénk ez a cirkusz, itt mindenkire szerep vár

2016.03.28. 00:21 Csonka Ákos

A parlamenti választás eredményei sokak számára nagy csalódást okoztak.

A gyakran ragozott patthelyzet teljesen új szituációt teremtett, és tán az is kijelenthető, hogy mérföldkőnek lehet majd tekinteni az önálló Szlovákia politikájában. 2016-ra ugyanis az ún. standard pártok gyakorlatilag háttérbe szorultak, s előretörtek a különböző nem hagyományos képződmények, amelyeket a klasszikus értelemben tán pártnak sem lehet titulálni.

cirkusz-1.jpg

Ilyen többek között a Kotleba-féle ĽSNS, a Kollár nevével fémjelzett Sme rodina, a Matovič-féle OĽaNO, de némi túlzással talán Sulíkot és pártját is ide lehet sorolni. Ezeknek a formációknak már nincs széleskörű tagságuk vagy struktúrájuk, mint a korábbi társaiknak, melyek nélkül a ’90-es években például elképzelhetetlen volt a politika művelése.

Be kell látni, ez a trend mára teljesen megváltozott. Egy személyre felépített kreálmányok lettek a mérvadók, amelyek nem standard, széleskörű politikát folytatnak, hanem az adott pillanatnak élnek. Így lehetséges, hogy egy párt 6,6 százalékot szerezzen úgy, hogy a választás előtt alig több mint 3 hónappal alakult, ám a választás utáni első közvélemény-kutatás már ismételten jócskán a bejutási küszöb alá mérte.

A másik tényező, ami ugyancsak átrajzolhatja a szlovák politikai térképet, hogy az új kormány nem elvek, világnézet, értékrend, irányultság stb. alapján lett összetákolva, hanem aszerint, hogy standard pártok alkossák. Így került a fazékba baloldali, jobboldali,posztszocialista szociáldemokrata, nemzeti, vegyesen magyar, polgári és tán még ők sem tudják, mi minden.

Ez a katyvasz pedig sokaknak nem megy le a torkán, s odébbálltak, még mielőtt megülné a gyomrukat. Ennek legékesebb példája a Sieť, amin tán nincs is annyi lyuk, mint amennyien elhagyták már. Procházka elnök eleve azt sugallta, hogy majd ő lesz a jobboldal „gazdája”, viszont nemhogy vezér nem lett, de épp csak bejutott a törvényhozásba.

A korábbi kereszténydemokrata politikus notórius hazudozóvá vált, gyakorlatilag minden szavát megmásította, és megegyezett  Ficóval a közös ló támogatásában – aminek mint tudjuk, túros a háta. Amikor ennek csak a gyanúja merült fel, abban pillanatban már ott is hagyta három képviselője, s a 11. (tartalék) helyen szereplő jelölt is jelezte, hogy amennyiben mandátumot szerez, a bent lévő képviselők kormányzati szerepvállalása okán ő sem csatlakozik ehhez a bohózathoz. A Sieťnek így maradhat csak hat képviselője.

Miroslav Beblavý a nagy nyilvánosság előtt azt is bejelentette, hogy a pártot a regionális támogatók közül további 214-en hagyják ott. Ebben 27 megyei vagy községi képviselő és kettő polgármester van, de további 83 is fontolgatja tagságának megszüntetését. Az gyakorlatilag már most látszik, hogy Procházka politikai karrierje addig tart, amíg a jelenlegi kormány bírja, ugyanis teljesen elvesztette hitelét, ami a politikában végérvényesen szokott hatni. A közvélemény-kutatások már alig 2% körül mérik őket (januárban volt, hogy 15%-on álltak).

És ugyanez a sors vár az ugyanezt a fatális hibát elkövető Bugár Bélára és vegyes pártjára is. Igaz, őket egyelőre csak az a Simon Zsolt hagyta ott, aki még anno az MKP-ból is elsőként, még Bugár előtt távozott. Ellenben igazán érdekesnek és megdöbbentőnek hatnak a maradók körében a párt szlovák „tagozatának” képviselői, ugyanis mind Lucia Žitnanská, mind pedig František Šebej eddigi politikai „krédójukat” leginkább Ficóval szemben határozták meg (Peter Kresák is ide sorolható). Márpedig a szlovák választóik nagyobb arányban vannak felháborodva Bugárék lépésén, így valószínűleg a ciklus végeztével nekik is lesz mit elszámolniuk szimpatizánsaik felé.

A szlovák választók elvesztése, valamint Bugár arculat- és hitelvesztése az egész pártot a mélybe fogja rántani. Radoslav Procházka és Bugár Béla neve mára gyakorlatilag a hazugság és az árulás szinonimájává vált, amit egy ilyen helyzetből még a mindent megmagyarázni tudó Lebo Béla sem tud visszafordítani.

Arról nem is beszélve, hogy a 30 ezüst jócskán inflálódott, a kapott minisztériumok súlyát, illetve ezek hozadékát tekintve a magyarság és Dél-Szlovákia számára.

A gazdasági érdek ugyan össze fogja tartani négy évig az „ügyeskedőket”, de a következő parlamenti választás még jobban átrajzolhatja majd Szlovákia politikai térképét. A fent említett személyek ennek teljesen tudatában vannak, így mindennél jobban fognak ragaszkodni ahhoz, hogy a kormány kibírja a ciklus végéig. Viszont az antagonisztikus ellentétek ismeretében ez korántsem lesz olyan egyszerű, és rengeteg kompromisszumra, megalkuvásra, önfeladásra lesz szükség, ami kérdések ezreit fogja felvetni, hogy jó lesz-e az országnak, esetünkben pedig a magyaroknak, Dél-Szlovákiának… nem utolsósorban pedig, hogy megérte-e mindez az érintetteknek…

Csonka Ákos, Felvidék.Ma

A fiatalok forradalma

2016.03.01. 10:09 Csonka Ákos

Nagy fába vágja a fejszéjét az, aki ma politizálásra szánja el magát. A mostani értelmiségi fiatal generációnak viszont mégis erkölcsi kötelessége ezt felelősségteljesen vállalni. Nap mint nap láthatjuk, hogy bajban vannak a munkát kereső fiatalok, mivel olyan méretű a piaci telítettség. Még annak ellenére is, hogy egy jelentős részük (túl nagy részük) már külföldön keresi mindennapi betevőjét, de aki el is tud itthon helyezkedni, jó eséllyel olyan megalázó körülmények közt s alacsony bérezés mellett, hogy abból alig lehet önellátni, nem hogy családot alapítani.

59627.png
Ilyen helyzetben igencsak megmosolyogtató, sőt sokkal inkább dühítő, hogy egyes politikusok 25 évnyi parlamenti ücsörgés után akarnak éppen Most segíteni. Jogosan merülhet fel a kérdés: mit csináltak eddig??? Úgy vélem, az ilyen kiüresedett kampányígéretekkel csak saját 25 éves időszakukról állítanak ki egy igencsak csúfos bizonyítványt. Eljött hát a fiatalok forradalmának ideje, hogy tisztelettel megköszönjék a semmit eme uraknak, és átvegyék a stafétát.

Aki 25 év után is ilyen görcsös megszállottsággal ragaszkodik a hatalomhoz, sőt hogy kormányra kerülhessen kész akár további megalkuvásokba bocsátkozni, nem érdekelve, hogy mi lesz annak következménye, arra meglehetősen nehéz szavakat találni. De talán nem is kell, egyszerűen csak be kell sétálni március 5-én a szavazóhelyiségekbe, és végrehajtani a fülkeforradalmat.

A Via Nova fiataljai a tettek útján járva jövőt képviselik az MKP közösségi összefogás listáján, mely felismerve a haladás szelét igencsak megfiatalodott és frissebb, üdébb lett. Eddig sem vártunk az ukázokra, hanem meggyőződésből tettük a dolgunkat. Közösséget építve, igyekszünk konkrétan cselekedni és élhetőbbé tenni a magunk szintjén a szülőföldünket, mely nem olcsó ígéret, hanem kézzel fogható bizonyíték.

Ideje szintet lépni és végrehajtani a generációváltást!

Csonka Ákos

yixc_1.jpg

Legyen más a politika

2016.02.22. 12:54 Csonka Ákos

Általában az MKP-t elöregedő pártként szokták definiálni (főként politikai ellenfelei), ám Zselízen ennek pont az ellenkezője érvényes. A párt helyi szervezetének élén egy fiatal pedagógus, Csonka Ákos áll, aki kora ellenére számos közéleti aktivitást tudhat maga mögött. Országos tisztségviselője a Via Nova Ifjúsági Csoportnak, aktív tagja a Csemadoknak, lelkes helytörténész, lokálpatrióta és a kutatómunka sem áll távol tőle. Pártja a 2016. március 5-i parlamenti választásokra őt is képviselőnek jelölte. Ezzel kapcsolatban beszélgettünk vele.

9234a4dd-e16a-49ce-8482-b5aa354d0075.jpg
Az a tapasztalat, hogy a politika nem túl népszerű a fiatalok körében. Te 28 éves létedre mégis igencsak aktívan foglalkozol vele. Mi ennek az oka?
A fiatalok nagy általánosságát tekintve alapvetően apolitikusak, nem kell ez mögött különösebb jelenséget feltételezni. A fiatalok nem szeretik a rendszereket, szabályokat, lázadnak a szülők, az idősek és szinte minden ellen aminek korlátai vannak. Más problémák számítanak nekik (nekünk), a közösségi ügyek nem olyan hangsúlyosan foglalkoztatják őket. Viszont attól, hogy nem foglalkozunk valamivel, a probléma még ugyanúgy megmarad. Köztudott, hogy a politikához mindenki ért, (főleg a vendéglátóipari szakegységekben /ismertebb néven a kocsma/ van rengeteg szakértő), de csak kevesen vannak olyanok, akik nem érik be a hőbörgéssel, és változtatni szeretnének a dolgok menetén. Véleményt formálni mindenki tud, és teszik is ezt gyakran, amikor viszont konkrétan cselekedni kell, akkor már kevésbé nagy a tolakodás. Éppen ezért a közéleti tevékenység óriási felelősséggel jár. Ránk, fiatal értelmiségre pedig különösen nagy szerep hárul, ha felismerjük ennek fontosságát. Ám ennek is két módja van, kívülről kritizálni, vagy megpróbálni különben csinálni. Én az utóbbiban hiszek.

Igen, de van is erre lehetőség? Sokszor úgy tűnik, hogy azok a politikusok, kik x (sok x) éve benne vannak a politikában, nem nagyon kapkodnak, hogy átadják a helyüket másnak.
Nincs könnyű helyzetben a fiatal generáció (sosem volt), de látni kell, hogy éppen egy generációváltás küszöbén állunk. Ez részben annak köszönhető, hogy azok a politikusok, akik mondjuk 25 éve a pozsonyi parlamentben ülnek, óriási hibákat és mulasztásokat követtek el. Ebből kifolyólag az emberek bizalma magában a politika intézményében rendült meg. Sajnos egyes mániákus ígérgetők gőgös arroganciája miatt a politika elvesztette presztízsét és hitelét. Ahelyett hogy teljesítették volna mindazt, amire felhatalmazást kaptak, inkább belekényelmesedtek a pozíciójukba és elfelejtették, hogy a választóktól lehetőséget kaptak, nem pedig jutalomkirándulást. Aki 25 évnyi semmittevés után is azzal jön, hogy MOST kell egyet előre lépni, az véleményem szerint elvesztette a realitás-érzékét, és elszakadt az egyszerű emberektől. Persze a hatalom meg tudja ennyire részegíteni az embereket, de vicces az ilyet látni.

Nyilván vannak ilyenek, de vannak tapasztalt politikusok, mellettük szól a rutin, nem?
Nem! Úgy gondolom, hogy aki 25 évig rutinszerűen nem csinált semmit, az már nem is fog. Sokkal hitelesebbnek tartom azokat a politikai aspiránsokat, akik a civil vagy éppen kulturális életben már maradandót tudtak alkotni. Akik alulról építkezve tettek le az asztalra egy s mást, nem pedig a bársonyszékből akarnak dirigálni. Persze tisztelet a kivételnek...

Véleményed szerint ezen aggályok miatt olyan nagy a nemszavazók aránya?
Annak a nagymértékű apátiának, ami jellemzi a társadalmunkat, sok mindenben keresni lehetne az okait, de azt nem szabad elfelejteni (pedig a legtöbb politikus elfelejti), hogy az emberek nem hülyék. Ha látják, hogy valaki azt ígérgeti, hogy megcsinálja az utakat, s ehelyett vesz egy méregdrága luxusterepjárót, amivel észre sem veszi a kátyúkat, akkor az az ember hitelét veszti. Van viszont az a pénz, amit egyes pártok a kampányra fordítanak, hogy megtévesszék az embereket... Tudatosítani kell viszont azt is, hogy valaki mindenképpen elfoglalja azt a bizonyos helyet. Egyáltalán nem mindegy a szempontunkból, hogy ki lesz az. Ha nem megyünk el választani, akkor mindebbe nincs befolyásunk, és a jogot is elveszítjük, hogy bárkin is számonkérjünk döntéseket.

De voltak már a környékről képviselők a parlamentben, sőt kormányon is volt úgy az MKP, mint a Most-Híd.
Tudtommal Zselíznek még soha nem volt parlamenti képviselője, ami meg is látszik a városon és térségén. Az MKP kormánytagsága idején alapiskolás voltam, így ha megengeded, azért az időszakért nem vállalok felelősséget. A Most-Híd kormánytagságát pedig nem szeretném minősíteni, mindenki döntse el, hogy lett-e bármilyen haszna. Én a saját tetteimért vállalok felelősséget.

Tehát az a tény, hogy a politikai és gazdasági döntések, lépések elkerülik a Garam-mentét, azért van, mert nincs képviselete a régiónak a parlamentben?
Úgy gondolom, hogy igen. Szlovákia nem egy olyan ország, ahol megfelelő anyagi keret lenne arra, hogy mindenre jusson pénz, de ilyen aránytalanságok, mint amik ebben az országban vannak, az már vérlázító. Ez rettenetesen meglátszik rajtunk. Sokat jártam Észak-Szlovákiában, és meglepett, amit ott láttam. Nem tartom elfogadhatónak, hogy az ország egyes pontjai közt ilyen különbségek legyenek.
Hogy mennyit jelent a politikai befolyás? Egy konkrét példán mutatnám be. 2013-tól van Nyitra megyei képviselője Zselíznek Csenger Tibor személyében, akivel szorosan együttműködöm, így van némi rálátásom a megye munkájára. Nyitra Megye Önkormányzatának befolyása eléggé behatárolt, de az MKP frakciója még ellenzékből is ki tudott harcolni pozitívumokat. Bizonyos útszakaszok felújítása, az Ipoly-hidak szorgalmazása, iskolák, intézmények finanszírozása stb., de hogy egész konkrét legyek, a tavalyi évben összeszámoltam, a kimondottan zselízi civil szervezeteknek mintegy 5000 euró támogatást sikerült kilobbizni. Nyilván lehetne több is, de már ez is jobb arány, mint az előző években. Bele lehet gondolni, hogy milyen lehetőségek vannak parlamenti szinten, hogy a kormánypozícióról ne is beszéljek. Pénz és lehetőségek vannak, csak akarat kell, hogy az megfelelő helyre kerüljön, nem pedig magánkastélyok és hotelek dotálására.

Elég sarkosan fogalmazol. Milyen a viszonyod az „idősebb" politikusokhoz?
A véleményemet vállalom, sosem rejtettem véka alá. Egyenes embernek tartom magam, és én is szeretem, ha korrekten állnak hozzám. Ha valamiben nem ért egyet velem valaki, akkor nyitott vagyok a probléma megvitatására.
Az MKP csúcsvezetésével kimondottan jó, kollegiális, sőt valakivel baráti a viszonyom. Elég csak megnézni, hogy az elmúlt időszakban hányszor fogadta el Berényi József, Bárdos Gyula, Csáky Pál vagy Farkas Iván a meghívásainkat. Szakmai egyeztetésekre, kulturális rendezvényekre szinte kéthavonta eljött valamelyikük. És ezt alapvetőnek tartom. Ugyanis mennyire lehet hiteles az a személy, aki csak 4 évente, a választások előtt egy kultúrházas dáridón jelenik meg, hogy szavazzanak rá? Nem is értem, hogy bízhat meg bárki is ez alapján egy elvileg komoly emberben... Én például a kampánydáridózással sem értek egyet. Ilyen gazdasági helyzetben eurómilliókat óriásplakátokra és tátogóművészekre költeni óriási felelőtlenség. Elvégre a költségvetést sem egy nótaesten vitatják meg... A politikának nem erről kellene szólnia.

yixc_1.jpg
Mit üzensz végül a választóknak?
Csupán annyit, hogy ha elégedettek az elmúlt 25 év politikai garnitúrájának hozzáállásával és eredményeivel, akkor menjenek el szavazni, és karikázzák be őket. Ha viszont elégedetlenek ezzel a gyér teljesítménnyel, akkor szavazatukkal hajtsák végre a generációváltást. Az MKP listáját erre alkalmasnak találom annak fényében, hogy a jelöltek közel egyharmada 35 év alatti.

Bárhogy is alakuljon, munkámmal továbbra is azon leszek, hogy szülőföldemnek, Zselíznek és a térségnek lehetőségeket teremtsek akár parlamenti képviselőként, akár olyan személyként, akinek szívügye városunk és környékének jövője. Hogy más legyen végre a politika.

Megjelent a Zselízi Hírmondó februári számában

Fotó: Riedl Regina

csatlakozz_a_jovohoz.jpg

Zselíz útja a tettek mezején

2016.02.11. 23:17 Csonka Ákos

Bölcsész vagyok. Nem értek olyan mód a makroökonómiához vagy éppen az infrastruktúra-fejlesztéshez.

Beállítottságomat és szakterületemet tekintve a kultúra és a humán tárgyak világában mozgok otthonosabban. Ezekből is a történelmi látásmód az, ami igazán közel áll hozzám. Így a kulturális örökség mindig is kiemelten foglalkoztatott. Ezért igyekeztem mindig is tanítványaimnak olyan módon átadni a történelmi ismereteket, hogy az ne csak száraz tananyag, betűhalmaz legyen, hanem egy olyan kapocs, ami élményalapúan köt össze minket a múltunkkal.

dsc_0697.JPG

Persze ez egy tipikusan olyan téma, amitől nem lesz olcsóbb a kenyér, de még csak a GDP sem szökken szárba, a kulturális értékek ugyanis anyagiakban nehezen kifejezhetőek. Máshogy reagál egy Ady-versre valaki, máshogy egy Munkácsy-képre, egy monumentális szoborra, egy harmonikus dalra, és így tovább. Elvontabb ez annál, minthogy eurósítani lehessen, hisz gondolatokat, érzéseket keltet bennük, ami messze elkerüli az anyagias világot.

Szülővárosom, Zselíz értékei pedig kiváltképp foglalkoztatnak, hisz e térség andalgó bölcsője ringatott, s táplált atmoszférájával cseperedésem során. Maradva a kaptafánál tehát mi sem volt számomra kézenfekvőbb, mint szűkebb pátriámnak a múltjával is foglalkozni. Diplomamunkámban is ennek a színes, gazdag világnak az oltárát térképeztem fel, és azóta is hobbiszinten kutatom az elődeink által ránk hagyott örökséget.

Éppen ezért határoztam el, hogy kulturális hagyatékunk olyan közkincs, ami mindenkit megillet, és nem csak könyvek, kiadványok hasábjain érdemes bemutatni őket. Számos múltunkat mesélő objektum van, aminek szóra bírása sajnos meghaladja (főként anyagi) képességeinket. Ilyen az Esterházy-kastély, a Szent Jakab-templom, vagy éppen a kisváros tovatűnt polgári arculata, jellege, hangulata... zamata.

Vannak viszont objektumok, olyan jelek a térben, melyek hű őrzői a múltnak s tehetünk is értük egy s mást. Ezen gondolat vezérelve tevékenykedünk erőnk teljében a neves Sacherok egykori szolgálati házán; ennek jegyében újítottuk fel a kínai negyed közepén található Zselízi Csoport-emlékművet, mely arról tanúskodik, hogy régészeti berkekben Zselíz világszinten jegyzett. Ezt azóta információs tábla is hirdeti a jóvoltunkból. És ugyanezen szempont miatt tűztük ki célul, hogy további két emlékművel gazdagítjuk a város értéktárát. Az egyik egy rég elfeledett, ám meglévő kopjafa felújítása és méltó helyre áthelyezése. Ez a kemping területén található, sajnos méltatlan körülmények közt, pedig a hajdan dicső néptánctalálkozó táborok emlékét őrzi 1989 óta...

csatlakozz_a_jovohoz.jpg

De egy másik kopjafa állítása is készülőben van egykori alma materem, a zselízi alapiskola felkérésére. A tervek szerint ez az iskola térségébe lesz kihelyezve, hogy intő jelként figyelmeztesse a tanulókat múltunk, gyökereink tiszteletére, s a hozzájuk való rendületlen hűségre.

Nem utolsó sorban pedig egy hatalmas hiányosság pótlására is hitet tettünk. Zselíznek számos olyan jeles alakja, szülötte van, akire méltán büszkék lehetünk. Ilyen az Esterházy család, Franz Schubert, Edudard és Franz Sacher, vagy éppen Khrendl Antal. Legtöbbjük nevét szobor vagy emléktábla őrzi ugyan az utókor számára a profán térben is, ám van egy egyházi méltóság, ki legalább olyan jelentőséggel bír, mint a felsoroltak, mégsem emeltek szobrot személyének. Eddig. Ő nem más, mint Fischer-Colbrie Ágoston, ki zselízi szülöttként püspöki rangra emelkedett. Személye jelentőségéről korábban részletekbe menően is értekeztem, ezért most ebbe nem bocsátkozom. E tátongó űr viszont hamarosan pótlásra kerül, fényében, hogy egy felajánlásnak köszönhetően már el is készült a szobor, mely a Szent Jakab-templom előtt lesz felavatva a tavasz beálltával.

Ezen lendülettel haladunk tovább a tettek útján, mivel a Via Novánál mi a hangzatos ígéretek helyett a cselekvésben hiszünk! Tartsanak velünk!

Csonka Ákos

 

 

yixc.jpg