Kis szlovákiai abszurd: egy hét botrányai, következmények nélkül

2016.11.06. 13:53 Csonka Ákos

Bár korábban olyan hangokat lehetett hallani, hogy a kialakult korrupciós botrányok ellenére a hármaskoalícióra mutálódott kormányt mégiscsak egyben fogja tartani a biznisz – ráadásul azóta sikerült kilőni a politikából (pontosabban saját magát lőtte ki) a legfőbb tényfeltáró, disznóságokra rámutató Lipšicet, Matovič lefejezése pedig csak idő kérdése – jelen pillanatban erre mégsem vennék mérget.  

botranymontazs.jpg

A mai politika ugyanis olyan gyorsan pörög, hogy semmit sem lehet biztosra venni, s egyedül a bizonytalanság vált állandó tényezővé.  Ezt bizonyítja a pártok és politikusok hónapok alatti felemelkedése és bukása.

Tekintettel, hogy botrányok dolgában a szokottnál is gazdagabb hét napot produkált az országvezetés, persze bármiféle következmények nélkül, csokorba szedtük ezeket, hogy lássuk, mi mindent akarnak és tudnak lenyeletni velünk mindenhatónak hitt vezetőink.

Botrány vol. 1. – Kezdődött a mezőgazdasági uniós forrásokról döntő állami kifizető ügynökség (PPA) igazgatóhelyettesi posztjával, melyre a Most-Híd jelölt egy korábbi kidobólegényt, akinek a maffiával való összefonódása sem kizárt. A „tehetséges fiatalember” (by Csicsai Gábor államtitkár) bár lemondott posztjáról a botrány nyomására, Csicsai Gábor mégis a végsőkig próbálta védeni és megmagyarázni a vállalhatatlant. Végül belátva hibáit, ő maga is lemondott…JA, NEM.

Botrány vol. 2. – Majd jött Csicsai közvetlen kartársa (akivel együtt kezdték a politizálást 2010-ben), Érsek Árpád közlekedésügyi miniszter, és előbb egy nyilatkozatával nevettette ki magát, hogy miközben a lakosság nagy része hónapról hónapra él, addig ő egymilliárd pár százezer euró „aprónak” titulált egy uniós tételt. Majd beharangozta, hogy megépül a csacai 6 kilométeres autópálya-szakasz, potom kilométerenkénti 42 millió (szóval: negyvenkétmillió) euróért!!! Csak hozzávetőlegesen, korábban Szlovákiában 18 millió euróba került egy kilométernyi autópálya, de még az is meghaladta az uniós átlagot, ami nagyjából 11 millió euró körül mozog. A legügyesebbeknek ilyen tekintetben a horvátok bizonyultak, nekik sikerült kigazdálkodniuk egy kilométert 6 millióból is. Nincsenek kétségeink, hogy a sokmilliós többlet valójában hová is landol…

Botrány vol. 3. – Miközben a Smer egészségügyi minisztere sorra jelenti be a válságintézkedéseket, mert az állami egészségügyi biztosító – de úgy általában az egész egészségügy – olyan deficitet termel, hogy az még a jelenlegi béka segge alatti színvonalat is tarthatatlanná teszi. De hol a pénz?

Botrány vol. 4. – Pár nappal ezelőtt pedig robbant a bomba, hogy az elsősegély-szolgálatokat országosan felszámolják, s csupán 50 helyen marad szolgálat, ahol amúgy is van kórház. Ezzel az ország nagy része ellátás nélkül marad, életveszélynek kitéve a lakosságot.

Botrány vol. 5. – Ezek mellett valósággal eltörpül az ötödik ügy, a nyelvrendőrség ténykedése, ami klasszikusan „ettől nem lesz olcsóbb a kenyér” kategória. Izsán még a magyar himnusz első sorát is lefordíttatták szlovák nyelvre az ügybuzgó hivatalnokok, de Bősön is felesleges kellemetlenséget okoztak a helyieknek. Mit ad Isten, a Most-Hídnak a vonatkozó témában is van államtitkára, aki nem késlekedett védelmébe venni államnyelvőreit, és mindenki számára nyilvánvalóvá tette, hogy ők csak a munkájukat végzik, de amúgy sem fog változni a helyzet, mert nincs benne a kormányprogramban.
Ha egy hét alatt ennyi népellenességet tudtak produkálni, akkor mi várható a maradék 3 és fél évben? Jelen pillanatban nem vennék rá mérget, hogy kitartanak addig, de társadalmunk olyannyira le van butítva, hogy ha a szájából lopnák ki a falatot, azt is elhinné, hogy törvényszerű…

Ezekkel szemben pedig a legfőbb kommunikációs fegyvertáruk a szélsőségek ellen vívott ádáz küzdelem, ám nem csupán Kotleba ellen viselnek ilyen téren hadat, hanem Sulík euroszkepcitizmusa és Matovič teátrális stílusa ellen is. Ugyanakkor tegyük fel magunknak a kérdést, az ország pofátlan módon való szétrablása nem meríti ki a szélsőségesség fogalmát?

Megjelent a Felvidék.Ma-n 

Az őstölgy gyomrában, avagy egy mesebeli zselízi történet

2016.11.02. 14:20 Csonka Ákos

Titkos ajtó az erdő mélyén, mely egy fába vezet? Élő fában emberi építmény? Nem, nem Tolkien valamelyik középföldi fantáziavilágában létezik csak, hanem a Garam mentén is dívott egykoron.

Zselíz 19. századi legattraktívabb nevezetességei közé tartozott az úgynevezett fakastély, melyet egy 7-800 éves tölgy odvában alakítottak ki. A várostól keletre haladva a Garamon túl húzódott (s részben húzódik ma is) a Hosszúlánc dűlő, melynek a szélén, a nagyberki erdőrésznél volt található e különösen érdekes természeti képződmény. Tulajdonképpen nem ritka módon egy grandiózus kocsányos tölgy törzsében természetes odú képződött, melyet valaki kivájt, kialakítva ezzel a fa gyomrában egy kisebb helyiséget, amelyben a korabeli leírások szerint tizenketten is elfértek (sőt egyes források szerint akár tizennyolcan is). A helyiség közepén egy kerekasztal volt, körülötte pedig padok, székek, így nagyon népszerű helynek számított dorbézolásokra, sőt szerelmi légyottokra is, hiszen a városközponthoz nem túl közel, de nem is bejárhatatlan távol esett, alig 2-3 kilométerre, meglehetősen közel Árok-majorhoz.

regi_kepeslapon_foto_hungaricana_hu.jpg

A mesés helyiséghez hozzáférése a mindenkori grófnak és az erdőkerülőnek volt, ebből kifolyólag főként a grófi család, valamint a főúri vadászatok résztvevői használták. A reteszes tölgyfaajtón kívül egy 40 x 40 centiméteres nyílása volt a szellőztetésre.

A fakastély kialakítását körülbelül a 18. századra datálják, de a legenda szerint már korábban is létezhetett, és maga Mátyás király is megfordult itt börzsönyi vadászatai során. Később nagy valószínűséggel a neves bécsi zeneszerző, Franz Schubert is járt itt az 1818-as és 1824-es féléves itteni tartózkodása idején, bár fennmaradt levelezéseiben és feljegyzéseiben sajnos nem tesz erről említést.

rajz_greauss_j_magyarorszag_varmegyei_es_varosai_bars_varmegye.jpg

De hogy Monarchia-szerte nagy híre volt a mesebeli tölgymatuzsálemnek, azt mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a Borovszky Samu által szerkesztett Magyarország vármegyéi és városai monográfia-sorozat 1903-ban megjelent Bars vármegye című kötete is említést tesz róla: „Zseliz határában egy feltűnő természeti nevezetességet találunk s ez amaz óriási ős tölgyfa, mely fakastélynak is neveztetik. Ezen ősrégi tölgy (quercus pedunculata) Zseliztől ½ órányira, a Garamon túli nagyberki erdőrészlet szélén áll. Kora körülbelül 600 évre tehető s bár már sokat szenvedett, még mindig dús lombozatot s nagy életerőt mutat. Törzsöke, melynek kerülete (3 ½ lábnyi magasságban) 26 láb és 4 hüvelyk, belül üres. Átmérője a föld szinénél 7 láb 7 hüvelyk. Ezen tölgy belső üregét az Eszterházy-család régebben szobává alakította át; középen kerek asztal és ülőpadok állottak. Az asztal romjai s a szobafestés nyomai még ma is láthatók; a padokon 18 ember kényelmesen elférhetett. Most már csak ide tévedt utasok, vadászok és pásztorok használják néha menhelyül az idő viszontagságai ellen.”

Ugyanakkor az 1900-as évek elején ébredező természetvédelmi mozgalom is számon tartotta és Kaán Károly javaslatára az elsők között vették fel a védett fák listájára. A történelmi Magyarország három természeti értékének kategóriájába sorolt fák közül ez volt az egyik.

4_a_kidolt_csoda_foto_darabanth_blog_hu.jpg

Pusztulására 1932. május 29-én került sor, amikor egy vihar során kidőlt. Az akkori grófnő, Coudenhove (szül. Breunner) Ernesztína nem engedte, hogy felfűrészeljék azt, mivel elgondolása szerint még a maradványai is érdekesnek számíthatnak.  Két évvel később viszont ismeretlen okokból mégis leégett a fa, egyes vélemények szerint szándékos gyújtogatás áldozata lett, emléke azonban a mai napig elevenen él a helyiek és a környékbeliek körében.

1_kep_pragai_magyar_hirlapban_1932.jpg

 

 

Sajtó-(nép)szabadság

2016.10.12. 16:37 Csonka Ákos

Faramuci helyzetben vagyok, ugyanis napok óta foglalkoztat a téma, mégis keserű szájízzel nyilvánulok meg a Népszabadság becsődöléséről, mivel nyilvánvaló politikai színjáték tömjénfüstje lengi be körülötte az étert. Egyik újságíró kollégám szólított meg, hogy a "Semmiben sem értek egyet önnel, de az életemet adnám, hogy elmondhassa a véleményét" voltaire-i tézis jegyében csatlakozzam én is azon tiltakozók sorához, akik a balliberális lap megszűnése miatt fejezik ki szolidaritásukat, s aggódnak a sajtószabadság sérülése miatt.

egy_parhuzamos_univerzumban.jpg

A sajtó-, a vélemény- és az összes alapvető szabadságjogot magaménak vallóként eltekintettem a szóban forgó sajtóorgánum közel félévszázados (véleményem szerint Magyarországra és a magyar nemzetre nézve káros) tevékenységétől és vallott értékrendjétől, s elgondolkodtam a felhíváson. Végül több okból kifolyólag úgy döntöttem, nem szeretném a nevemet adni egy olyan ügyhöz, melyben korántsem látszik egyértelműen, hogy mi micsoda. Mert ordít az esetről, hogy a különböző, egymással szemben álló állítások körül valami nem stimmel.

Számomra furcsa, hogy még alig száradt meg a lapot fenntartó cég hivatalos kiadványán a tinta, a korábbi egyharmados tulajdonos MSZP már tetemre hívta politikai ellenfelét bűnbaknak, miközben saját bevallásuk szerint is ők maguk adták el tulajdonrészüket a halmozódó adósság fenntarthatatlansága miatt, mely mostanra 5 milliárd forintra nőtt. Még a közvélemény csak értelmezgette az osztrák tulaj sajtótájékoztatóját, ők már tüntetést szerveztek, mintha csak egy forgatókönyv szerint járnának el. Na, de a tüntetés nem a tulaj ellen irányult, aki ilyen csúnyán elbánt a lappal, hanem ad abszurd módon a kormány ellen. Ennél a pontnál döntöttem el, hogy ilyesmiben biztosan nem szeretnék részt venni. Az eltelt napok pedig azt igazolják, hogy az egész ügyből morbid módon a baloldal igyekszik politikai tőkét kovácsolni, felhasználva erre gyanútlan embereket is. Arról már nem is szólva, hogy a Kossuth téri tüntetők a sajtószabadság krédója jegyében tömegesen égettek más értékrendet képviselő újságokat. 

Döntésemhez ugyanúgy hozzátartozik az is, hogy amikor elolvastam a felvidéki felhíváshoz már csatlakozott neveket, illetve inkább annak elindítóit, akkor azt kellett tapasztalnom, hogy pontosan ugyanazok az emberek szerepelnek rajta, akik alig két évvel ezelőtt, amikor a jelenlegi szlovák kormányhoz közeli Penta  befektetési csoport tulajdonába jutott az egyetlen magyar nyelvű napilap, akkor mélységesen csendben voltak, és egy semmitmondó nyilatkozattal hárították el magukról a felelősséget (tisztelet a kivételnek).

Ugyanakkor az is eszembe jutott, hogy ugyanilyen anyagi csőd miatt dőlt be alig két hete a felvidéki Szabad Újság is, ám ezek az emberek akkor is csak hallgattak. Pedig Magyarországon a Népszabadság mellett jócskán akad még baloldali sajtóorgánum, Felvidéken viszont ez volt az egyetlen konzervatív közéleti hetilap. Ezek szerint nálunk nem baj, ha sérül a sajtószabadság?

A tömegpszichózisnak van egy olyan sajátos formája, amikor jól átgondolt célzattal és módszerrel tömegeket befolyásolnak és manipulálnak. Hogy a legékesebb példákat emeljem ki, ilyen volt a közelmúltban a Charlie Hebdo szerkesztősége ellen elkövetett merénylet, illetve a párizsi vérengzés, amit magam is, ahogy minden jó érzésű ember a legmélységesebben ítéltem el, és éreztem szolidaritást az áldozatokkal. Ahogy szolidaritást vállaltam hasonló esetben a törökországi, az oroszországi, a belgiumi, a magyarországi stb. merényletek áldozataival, a napi szintű keresztényleszámolások, és a világban zajló értelmetlen háborúk és egyéb káros tényezők áldozataival. Az első kettő kivételével mégsem alakult ki tömeghisztéria és szolidaritáshullám (Je suis-kiírások, francia zászlók stb). Ahogy az adott esetünkben is csak a Népszabadsággal történt ez meg. Nem hagy nyugodni a gondolat: miért? Bármennyire is empatikus természet vagyok, számomra ez durva kettős mércét jelent, ami ellenkezik az én demokratikus, és klasszikus értelemben vett liberális értékrendemmel, és tudatos manipulációt vélek felfedezni mögötte. Természetesen a munkanélkülivé vált újságírókkal ugyanúgy együttérzek, és sajnálattal veszem tudomásul, hogy ismét egy írott sajtótermékkel kevesebb jelenik meg, de az ebből való politikai nyerészkedést el kell, hogy utasítsam.   

Volt egyszer egy zselízi kisvasút, avagy a drezina története

2016.10.10. 10:26 Csonka Ákos

Sokan emlékezhetnek még a zselíziek közül a kisvasútra, illetve a rajta közlekedő kis vonatra, és az úgynevezett drezinára. A vasút mára sok egyéb korai dicső vívmánnyal együtt a múlt homályába veszett, de imitt-amott azért még rá lehet bukkanni egy-egy bájos kis sínpárdarabra.

A vasút létrejötte, ahogy a legtöbb javadalomé Zselízen, a grófi családnak, tehát az Esterházyaknak köszönhető. Az ő uradalmi gazdaságukkal összefüggésben jött létre ugyanis 1893-ban Oroszkán az Osztrák-Magyar Monarchia korának egyik legmodernebb cukorgyára. A gyárat, és az ott működő malmot pedig jócskán el kellett látni takarmánnyal, főleg cukorrépával és gabonafélékkel, amit a kiterjedt majorrendszerrel behálózott grófi uradalom biztosított, a célba juttatását pedig a kisvasút szolgálta.

1969-tol_mar_csak_motoros_mozdonyokat_hasznaltak.jpg

A vagonokat kezdetben lovak vontatták, 1906-ban még alig 10 kilométernyi sínpályán (tehát csak nagyjából Zselíz és Oroszka között), majd az ipari forradalom ideérésének köszönhetően a 760 mm-es nyomtávú kisvasutat is gépesítették.  1912-ben vette kezdetét a hálózat kiszélesítése, fejlesztésének köszönhetően a keskeny nyomtávú vasút hossza 1914-re 70 kilométerre bővült, az Ernesztína-vashíd megépítésével pedig a Zselíz-Oroszka vonal mellett immáron Árokmajort, Karolinát, Nagypusztát (régiesen Kerekudvar), Nyírágót, Nagymálast, Tergenyét, Vadalmást és Zálogost is bekapcsolták a vasúti hálózatba. Egy 1927-es terv szerint a vasút nyomvonalát Bart érintésével egészen Szőgyénig akarták meghosszabbítani, de az elhatalmasodó gazdasági világválság miatt erre már nem került sor.

Fénykorában a forgalmat három gőzmozdony biztosította, amelyeket 1913-ban a budapesti MÁV Gépgyárban állítottak elő. Az I. világháború során ezeket a mozdonyokat katonai célokra kisajátította az állam, ezért 1916-ban 4 kisebb gőzmozdonyról kellett gondoskodni helyettük, amelyeket ugyanattól a gyártótól vásároltak, emellett az aradi Weitzer cég által gyártott, nyitott és fedett tehervagonokat is beszereztek. A gyári hivatalnokokat és a grófi család tagjait három darab drezina szállította, egy kisebb teherdrezina pedig a tejet hordta Oroszkára. A személyszállítás még a ’60-as években is gyakori volt, amíg az érintett kistelepüléseken nem oldották meg a tömegközlekedést.

kep_polka_pal_gyujtese.jpg

A II. világháború és a térséget érintő, három hónapig tartó front ugyan nem károsította meg számottevően a kisvasút hálózatát, de kihasználtsága fokozatosan csökkent. 1945 után a kisvasutat még megosztva használta az állami birtok és az oroszkai cukorgyár, de a hetvenes évektől kezdődően a teherszállítás folyamatosan áthelyeződött a közutakra.
Az utolsó forgalomban lévő gőzmozdony háromtengelyes volt, mely 1904-ben készült Orrenstein Koppel berlini üzemében. A kisvasutat 1981-ben számolták fel teljesen, mozdonyai, vagonjai sajnos eltűntek, csupán bizonyos részei kerültek a nyitrai Agrokomplex területére kiállítási tárgyként, ilyen az egyik mozdony, mely a mai napig megtekinthető.

az_oroszkai_cukorgyar_es_az_egyik_kismozdony.jpg

De mi is tulajdonképpen a drezina?

A drezina története a 18. századba nyúlik vissza, a badeni születésű erdőmester, Karl-Friedrich Drais nevéhez kötődik, aki megalkotta a mai kerékpár korai elődjét. A kezdetleges járművet toló- vagy taposókerékpárnak nevezték akkoriban, később feltalálója után a “Draisine= drezina ” nevet kapta. Ebből fejlesztették ki később annak vasúti változatát, melyet kézi erővel hajtottak, majd a gépesítés után már motorral, de a kisnyomtávú vasúti mozdonyon rajtamaradt e megnevezés.

a_kisvasut_mai_maradvanyai.jpg

kep_polka_pal_gyujtese_1.jpg

az_1913-ban_gyartott_6-os_szumu_gozmozdony.jpg

14607927_10209751601218367_993047467_n.jpg

Felvidék.Ma

A liberalizmus régen és napjainkban

2016.09.25. 22:24 Csonka Ákos

Napjainkban sokat boncolgatott téma a liberalizmus mibenléte. A kialakult közállapotok miatt viszont olyan megosztó témává vált, hogy képes akár ketté is osztani a társadalmat és fekete-fehérré lebutítani a lényeget.

Pedig, ha jól belegondolunk, a tárgykör komoly fogalmi átalakuláson ment keresztül az elmúlt évtizedek során. Mondjuk száz évvel ezelőtt a főúri, királyi világban a magukat liberálisnak valló politikusok értékrendje mára kőkemény konzervatív értékeknek felelne meg…

vezercikk_1000px_2.jpg

De nem is kell ilyen távlatokba mennünk, hiszen a liberalizmus, mint olyan, húsz, harminc évvel ezelőtt is mást takart, mint pillanatnyilag. A szocializmus idején, főként annak alkonyán, illetve a kinyíló világ hajnalán a liberalizmus határozta meg az egész rendszerrel való szembehelyezkedést, és ezek jegyében rakták le az új világ alapjait.

Mindazonáltal azt kell látnunk, hogy az akkori liberálisok is mára jobbára konzervatívokká váltak, s nem feltétlenül azért, hogy változtattak volna értékrendjükön. Akkori célkitűzéseik közt ugyanis olyan értékek álltak, melyek ma a legtermészetesebbnek vehető alapvető szabadságjogok.

Ezek közt szerepelnek a mozgás-, a vallás-, a vélemény-, vagy éppen a sajtószabadság joga, esetleg említhetjük ökonómiai téren például a piacgazdaságot, más néven kapitalizmust is. Legutóbbi szolgál legékesebb bizonyítékul arra, hogy mindezek könnyen a társadalom ellen fordulhatnak, ha azt korlátlanul habzsolják.

Gondoljunk csak a ’90-es évek „vad kapitalizmusára”, amikor az újonnan felállított rendszer gyermekbetegségeit kihasználva nyílt lehetőség nagy tételű spekulációkra, visszaélésekre és gyakorlatilag törvényesített rablásra. Egyesek ugyan busásan meggazdagodtak ebből, mások (a legtöbbjük) viszont tönkrement, és egy életre eladósodott a nagy hév közepette.

Alig ért véget a szocializmus, de rengetegen már akkor kiábrándultak az oly régóta álmodott „nyugati rendszerből”. Ennek ellenére a legtöbb liberális eszmekő oly szervesen épült be a mai világunkba, hogy legelemibb részét képezik és nélkülük elképzelhetetlennek tartanánk a mindennapi életet is. Ezzel szemben az értük való küzdelem immár okafogyottá vált, így az erre irányuló liberalizmus gyakorlatilag kiüresedett, és új tartalommal töltötték azt meg, sajnos kiforgatva és elidegenítve eredetijétől.

A mai értelemben vett liberális eszmék leggyakrabban a szabad drogfogyasztásra, a melegházasságra, a szexuális szabadosságra (értsd: vérfertőzés, transzszexualitás, horribile dictu! zoofília, nekrofília stb.), a feminizmusra, vagy a homogén nemzetek multikulturalizálására irányulnak, gyakorlatilag a káoszelmélet minden összetevőjét felhasználva, mely szemben áll a hagyományos értékrenddel.

Ugyanakkor sok esetben ezen nézetek képviselőinek paradox módon nem is célkitűzésük elérése a cél, hanem a puszta megbotránkoztatás, az általános rend és a fennálló rendszer tagadása, bomlasztása, és az azzal szembeni megfogalmazódás, mely a korlátok, tabuk ledöntésére irányul, a totalitárius egyéni szabadság felé. A mindenkori „ki vagyok én” filozofikus kérdéskör ebben a kontextusban a „ki lehetek” formára mutálódik, mely már csak egy karnyújtásnyira van az individuum istenszerepbe való helyezésétől.

Hogy mindez hogyan fér bele a liberalizmus alaptézisébe, azt aszerint kellene megítélni, mekkora a különbség a lehetőségek kiszélesítése és a korlátok lebontása között, illetve meddig tart a humanitárius szemlélet és az emberi jelleg elvesztésével járó ösztönlényesedés…

 

Felvidék.Ma

Szoborral tisztelegtünk Fischer-Colbrie Ágoston emléke előtt

2016.09.22. 16:37 Csonka Ákos

Egy régi álmom, célkitűzésem vált ma valóra, amit még egy lábtörés sem akadályozhatott meg! Fischer-Colbrie Ágostonról sajnálatos módon csak egyetemi történelemtudományi tanulmányaim során hallottam először, és meglepve tapasztaltam, hogy e jeles személy bizony kis városomban látta meg a napvilágot. Ekkor döntöttem el, hogy történészként, lokálpatriótaként, magyarként és keresztényként kötelességem, hogy valamilyen formában emléket állítsak/állítsunk számára.

avatasi-pillanatok.jpg
Sokáig ez nem tűnt egy egyszerű feladatnak, hiszen egy méltó emlékmű nem olcsó dolog, de hosszas kutakodás után végül sikerült megtalálni a megfelelő forrásokat, és a segítőkész tenniakarókat. Hála Istennek a kezdeményezés mellé állt a város vezetése és az egyház is, ami nélkül bizony nem jöhetett volna létre az emlékmű, ahogy a műalkotás kivitelezője nélkül, a keszthelyi Túri Török Tibor nélkül sem, aki valóban csodás munkával ajándékozott meg minket! De meg kell említenem a budapesti Nemzetstratégiai Kutatóintézetet és Molnár György igazgató urat, akin keresztül sikerült kapcsolatba kerülni a művész úrral. Nem utolsó sorban pedig a hazaiakat, Tóth Gyula kőfaragómester urat is óriási köszönet illeti, aki a helyi értékek elkötelezett híveként ilyen impozáns talapzatot készített a szobornak, valamint Juhász András polgármester- és Nagy Géza alpolgármester úrnak, és az egész városvezetésnek, akiknek segítsége által a környezet is méltó lett az aszkéta életű püspökhöz.
Úgy gondolom, hogy Fischer-Colbrie mindnyájunk előtt példaképként állhat, hiszen korát megelőző szellemiséggel rendelkezett, de könnyen lehet, hogy a mai kort is megelőzte. Mától a Szent Jakab-plébániatemplom előtt hirdeti ország-világnak, hogy van kire büszkének lennünk!

Észrevételek a sport identitáserősítő hatásairól

2016.09.07. 22:38 Csonka Ákos

Általános vélemény, hogy a sportnak jelentős identitásmegtartó hatása lehet, hiszen a sikerorientáltság alapvető emberi tulajdonság, így szociál- és sportpszichológiai értelemben a sportolókkal és azok sikereivel való azonosulás nemzeti büszkeséget eredményez, így visszacsatolásban a nemzeti önazonosságot is helyre teszi,  vagy éppen alaposan összezavarja.

Itt, a Felvidéken sajnos utóbbiból jutott ki sokaknak. Nekem, akinek neveltetésemből adódóan sosem kellett megerősítés vagy tisztázás ilyen téren, mindig is fura volt a jégkorong-világbajnokság idején tapasztalt hurráhangulat. A magyar hoki sajnos nem volt a világelit színvonalán, így csak a szlovák menetelésre helyeződött át a súlypont. Meglepő volt, hogy mennyi itt élő magyarból vált ki meglehetősen heves érzéseket az esemény.

14046002_1438715089478326_6962842592937447472_n.jpg

                           Az olimpiai aranyak megoszlása Közép-Kelet Európában. (Fotó: Fiatal Függetlenek)

Bevallom, helyenként irigykedve szemléltem ezt az eufóriát, de azonosulni teljes egészében sosem tudtam vele. Nem azért, mert bármi gondom lett volna vele, csupán annyira tudtam szurkolni a szlovák nemzeti csapatnak, mint mondjuk a kanadainak.  Persze könnyen lehet, hogy ez csak az én egyéni esetem, és más itteni magyarok szlovák csapattal való azonosulása természetesnek vehető, mert földrajzilag ők állnak hozzánk a legközelebb.

Ebből kifolyólag úgy gondoltam, hogy amennyiben lesz komoly magyar részvétel is, úgy ez a súlypont áthelyeződik és ezek az emberek immár a sajátjaikat fogják előtérbe helyezni.
A gondolatmenetemet szándékosan a hokin keresztül kezdtem, ugyanis a magyar és a szlovák futball klub és válogatott szinten is nagyjából azonos színvonalon van, a többi sportnak pedig gyérebb a tömegpszichózis-keltő hatása, így tán felesleges is felhozni az utcahossznyi különbségeket vízi- és kézilabda, esetleg a vizes sportok, vagy atlétika terén.

Mindazonáltal idén minden tekintetben páratlan sporttörténeti évet tudhatunk magunk mögött (és igazából még nincs vége), hiszen idén a jéghokisaink is a legmagasabb A-kategóriás világbajnokságon szerepeltek (elnyerve az egész világ szimpátiáját), labdarúgóink az Európa-bajnokságon valósággal sziporkáztak, míg olimpikonjaink – igazolva az elvárásokat – remekül szerepeltek a riói ötkarikás játékokon, és a 12. helyen végeztek az éremtáblázaton.

Ezek alapján azt hinné az ember, hogy a fentebb felvázolt képlet minden nemzetpolitikai tételt igazol, és a sport egyetemes identitásőrző és erősítő hatása megmozgatja a magyarságot, azon belül is annak külhoni részét, esetünkben a felvidékit. Az összképet ráadásul színesíti az a komponens is, hogy a magyarországi sikerek mellett más diadalok is bírnak bizonyos magyar jelleggel.

Gondoljunk csak a szatmári női párbajtőröző aranyérmére, a délvidéki aranyérmes birkózóra, akinek magyar az édesanyja, vagy éppenséggel a „szlovák” kajaknégyes ezüstjére, melyben hárman is felvidéki magyarok – bár ez a tény mintha elveszett volna a sorok között, mind a szlovák, mind a magyar médiában…

A sorozatos rendkívüli sikerek ellenére a közösségi oldalak és az utca hangja viszont ezúttal is csak azok büszkeségétől volt hangos, akik identitásukban eddig is jobbára megingathatatlanok voltak. Ez a következtetés számomra is megdöbbentő és nehezen elfogadható volt, hiszen a nemzeti büszkeség egyik legkifejezőbb eszköze mindig is a sportsikereken keresztül volt mérhető.

Ez pedig sajnos az asszimiláció újabb lépcsőfokának tudható be, mely a fő irányvonalú teljes beolvasztás részeként az anyaországról való leválasztásban is elvitathatatlan sikereket mutat fel. Ebből pedig a politikumunk is vastagon kiveszi a részét, amikor állásainkat feladva simulunk bele a kisebbségi igénytelenség és a megfelelési kényszer béklyócsapdájába. Melyek által persze elkönyvelhetünk pár hangyabokányi részsikert, csak éppen közösségünk szempontjából teljességgel érdektelenül, ha az a totális enyészet irányába halad ezáltal…

Zselíz, a színek városa

2016.09.02. 09:50 Csonka Ákos

Zselíz utcáit elnézve elégedettséggel állapíthatjuk meg, hogy a sokáig tartó szürkeség után az elmúlt években mintha elindult volna egyfajta felújítási hullám. Vonatkozik ez mind a középületekre, mind a magánobjektumokra. Ennek ellenére mindez az igyekezet mintha átesett volna a ló másik oldalára, és igencsak furcsa összhatást kelt.

Sajnos, mint tudvalévő, Zselíz sosem volt földrajzilag középpontban a történelem során, de még csak rendes polgárság sem alakult ki a szó 19. századi értelmében. Mindig is legfeljebb mezővárosi ranggal rendelkezett, aminek következtében településszerkezete sem urbánus elvek szerint alakult.

A grófi családnak, és a hozzájuk tartozó agglomerációnak köszönhetően néhány korhű stílusban emelt épülettel gyarapodott ugyan, de pechünkre a második világháború három hónapra itt megrekedt frontja, majd az ezt követő szocializmus proletár-sztahanovizmusa ezeket sikeresen tönkretette és megsemmisítette.

                        Illusztrációs felvétel. Fotó: Magát Róbert

Az esetlegesen fennmaradó stílusjegyeket – néhány kivételtől eltekintve – az idő vasfoga, illetve a lakosság tüntette el szép lassan. Ehelyett épültek hatalmas paneltömbök, betonkockák, ormótlanságok, vagy éppen ellenkezőleg, nem épült semmi, s a város közepén lebontott lakónegyed helyén tátongó üresség maradt.

Olyan, amilyen, de mégiscsak a miénk, s szép lassan megszokta a szemünk a látványt, persze titkon mindig is irigyeltük más hasonló városkák pofás arculatkoncepcióját. Egyébiránt más sem jár sokkal különb cipőben ebben az országban, gondoljunk csak a fővárosra, Pozsonyra, amely évtizedekig főépítész nélkül tengődött, s így igencsak furcsa kompozíciót alkotnak egymás mellett a monarchista, szocreál és új tervezésű, modern épületek.

Ámbátor városrendezési tervvel minden településnek rendelkeznie kell, és ez alól nem képez kivételt Zselíz sem, de – mint megtudtuk – az sajnos nem tér ki részleteiben mindenre. Többek között nem szabja meg az épületek színét. Ebből kifolyólag pedig mindenki olyanra mázolja házának falát, amilyenre csak akarja. Így vált papagájszínűvé – az amúgy sem túl impozáns – „kínai negyed”, és így pompázik rikítós zöldtől az indigókéken keresztül a törtrózsaszínig a szivárvány minden színében a főutca…

Illusztrációs felvétel. Fotó: Robert Magát

                   Illusztrációs felvétel. Fotó: Magát Róbert

Ezt tapasztalva akaratlanul is Kosztolányi Dezső varázslatos verse, a Mostan színes tintákról álmodom sejlett fel bennem, ami azért kissé különös érzés egy város vizualitásának vonatkozásában. Persze vitán felüli, hogy a szürkeségnél szebb a színesség, ám összhatását tekintve nem hinném, hogy sokkal előrébb vagyunk a kulturált városképet illetően…

Megjelent a Felvidék.Ma portálon

 

Tusványosi verdikt a tolerancia jegyében…

2016.07.28. 09:50 Csonka Ákos

Hihetetlen egy világot élünk, de komolyan. Csak kapkodom a fejem, hogy az egyes világnézetek hogyan züllesztik szét totálisan a társadalmat, melynek következményeként hihetetlen mélyre süllyed a politika színvonala is. Nemcsak nálunk, hanem az egész világon tovatűnt az elegáns, úriemberhez méltó politikai kultúra. Már elképzelhetetlen, hogy egyes politikusok Széchenyi, Kossuth stílusában folytassanak vitát, és a brit lovagi politika is messze tűnt már.

Az egy dolog, hogy van egy geopolitikai jelenség, az egyszerűsítés kedvéért nevezzük mondjuk kacsának. Mindenki látja, hogy ez egy kacsa, úgy is hápog, mint egy kacsa, úgy is úszik, mint egy kacsa, de még a húsának az íze is olyan, mint egy kacsának. Ehhez képest van egy csoport, amely váltig állítja, hogy a kacsánk valójában nem is kacsa, hanem valamiféle póniló. Hiszen sosem mondta ki szerencsétlen kacsa, hogy neki kacsa identitása van – szigorúan a liberalizmus jegyében. Igaz, azt sem mondta, hogy póniló, de 50 %-ban joga van pónilónak lenni, mert hát Sajókám, a szabadságjogok, mégiscsak szabadságjogok.

                              Tusványosi koncertkép a magasból (Fotó: tusvanyos.ro)

Megmosolyogtató egy dolog, az szent igaz, de hogy ezen a világ ketté tud szakadni, és intelligens, magukat kulturáltnak valló emberek vérre menően össze tudnak különbözni, az megdöbbentő. Vesszenek össze emberek egy nő kegyeiért, becsületsértésért, vagy mondjuk a vissza nem adott AC/DC lemezért, esetleg egy meggondolatlan illetlenségen, de ne a politikai világnézeten, könyörgöm!

A folyamatok pediglen már ott tartanak, hogy a két tábornak és híveiknek kötelező utálni egymást. Sőt, az egyik oldal odáig megy, hogy probléma nélkül megbélyegez, kirekeszt, szegregál és gyűlölködik, természetesen a liberalizmus és a demokrácia jegyében.

Pedig a Tusványos sem egy túl bonyolult dolog. Napközben szabadegyetemi előadások, kultúra, művészet, tudomány, sport, ifjúság, közélet és persze politika témában. Az is eléggé tudvalévő, hogy melyik magyarországi és erdélyi párt hathatós támogatásának köszönhetően valósul meg a rendezvény, de hogy értéket teremt, és az erdélyi magyarság legnagyobb volumenű rendezvényévé nőtte ki magát, az vitathatatlan. A reprezentációs paletta pedig a lehető legsokszínűbb. Még azt is megkockáztatom, hogy aki alkotott és jelentős tevékenységet fejtett ki a Kárpát-medence bármely pontján, akár a magyar kultúra, művészet, tudomány, sport, ifjúság, közélet és persze politika tematikában, az már megfordult és adott elő Tusnádfürdőn (1996-ig Bálványoson). A szervezők szigorúan figyelnek arra, hogy a panelbeszélgetéseken több oldal, több aspektus legyen megvilágítva, ami alól nem képez kivételt a politika szcenáriója sem. Az erdélyi (magyar és részben a román) politika java fel van vonultatva, de Magyarország és a környező országok politikusai is fel-felbukkannak (kormányzatiak, ellenzékiek egyaránt). Persze érezhető a keresztény, konzervatív irányvonala a tábornak, de egészséges egyensúlyban a nyitottság és a szabad légkör jegyében.

Ami pedig a legfontosabb, hogy senki sincs kötelezve, vagy erőszakolva, hogy egyik-másik beszélgetésen részt vegyen. Gondolkodó, tudatos emberként mindenki eldöntheti, mi érdekli őt, mivel ért vagy nem ért egyet – legalábbis egy egészséges társadalomban, normális viszonyok közt azt hiszem így működik, és az én értelmezésemben erről szól a liberalizmus, de lehet, hogy tévhitben vagyok…

Állíthat bárki bármit, a tusványosi légkör szabad, a fiatalok esznek, isznak, buliznak, jól érzik magukat, és megfordulnak vagy nyolcvanezren arrafelé ilyenkor.  A Kárpát-medence legnagyobb ilyen jellegű rendezvényéről beszélünk, amit politikai játékból megpróbálni elszigetelni, kirekeszteni és megbélyegezni minimum aljasság, de karnyújtásnyira közelíti meg a goebbelsi könyvégetéseket. Aki pedig ilyenre vetemedik, az a Kárpát-medence magyarsága ellen követ el merényletet. A lelki békét megtalálva legyen Tusványos úgy mindenkié, ahogy annak szolgálatát ellátja immár 27 esztendeje. Aki nem hiszi, járjon utána!

Megjelent: Felvidék.Ma

A demokrácia leépítése folyik Szlovákiában

2016.07.14. 22:34 Csonka Ákos

A Bašternák-ügy óta pedig azt is tudjuk, hogy már a látszatra sem adnak. Pedig a naiv választó azt hihette, hogy az új tákolmány-kormányban az apróbb szolgapártok majd egyfajta kontrollt jelenthetnek ezekre a túlkapásokra, és legalább valamelyest féken tartják a rendszert. Viszont ennek még a nyomát sem látni, sőt mintha felvéve a ritmust ők is beálltak volna ebbe a sorba. De hát evés közben jön meg az étvágy, ugyebár…

                              Fotó: TASR

Procházkáról szinte kár is szót ejteni, hiszen annyira kicsinálta magát, hogy a legkevésbé sem vehető komolyan (se embere, se szövetségese, se pártja… adóssága, na, az van). Andrej Danko pedig bármennyire konszolidált nacionalista képét próbálja mutatni, azt még a legjóindulatúbb magyar is tudja, hogy kutyából márpedig nem lesz szalonna. Mivelhogy annak a szélsőnacionalista SNS-nek az elnöke, amely korábban előszeretettel küldött minket a Duna mögé, ha nem éppen a Dunába, a párt garnitúrája márpedig fikarcnyit sem változott. Danko és Procházka embere, az ex-hidas Hrnčiar pedig nemrégen azzal törölte bele sáros bakancsát a parlament házirendjébe, hogy a házelnök távolléte miatt egyszerűen aláhamisította az aláírását.

A harmadik kollaboráns cinkostársa Ficonak pedig a jó öreg Bugár Bélánk, aki tán még azt is képes lenne megmagyarázni és lenyomni a felvidéki magyarok torkán, hogy miért lenne Marian Kotleba legjobb barátja, vagy miért hódolna be akár Kim Dzsongunnak is (... de talán már ez sem lepne meg).

Bugár mintha teljesen elszakadt volna a valóságtól, ezáltal teljességgel hiteltelenné vált már attól is, hogy szóba állt Ficoval és Dankoval, nemhogy koalícióra lépjen velük és országos cimborák legyenek.

Ezeknek a jóembereknek a révén a demokrácia leépítése Szlovákiában egy teljesen új fázisba került, hiszen miután intézményesítették az ország szétrablását, az egyre erőteljesebb ellenzéki felelősségre vonásra a kormányzat képviselői úgy gondolják, hogy a parlamentarizmus alapjait is  le kellene építeni. Bugár például legújabban azzal állt elő, hogy a kormányt és az őket érő kritikák elhallgattatása érdekében a parlamenti felszólalásokat korlátozni kellene.

Fotó: TASR                     Luxus az adófizetők pénzén – Fotó: TASR

Persze Bugár szerint minderre csak a szélsőségesek megfékezése miatt van szükség – ami aduászként mindig kapóra jön ijesztgetőnek…

Tudják azokról a szélsőségesekről van szó, akik azért erősödnek, mert a „hagyományos politikusok” teljesen elvesztették  a józan ítélőkészségüket, és az emberek már csak bennük reménykednek, hogy megállítják őket. Ám ha jobban belegondolunk, akkor az is messzemenően szélsőséges, amit ők művelnek, csak éppen szép, kulturáltnak látszó mázba van csomagolva…

Vajon mi lesz a következő intézkedés? A gyülekezési jog, a szabad véleménynyilvánítás, esetleg a mozgás korlátozása? És hirtelen 1943-ban találjuk magunkat?

Ne hagyjuk, hogy ellopják a jövőnket!

 

Megjelent a Felvidék.Ma-n 

Újabb 5+2 tévhit, mely károsan hat a felvidéki magyar közhangulatra

2016.06.26. 12:20 Csonka Ákos

Előző összeállításunkban ismertettünk öt bosszantó toposzt, amely bomlasztja a felvidéki magyar néplelket. A legtipikusabbakat mutattuk be, ám sajnos jóval több van, ami méregként hat közösségünkre. Ezekre olvasói észrevételek is érkeztek, ezért úgy döntöttünk, hogy a továbbiakat is összegezzük.

aiysdxf.jpg

Megannyi elferdített igazságot próbálnak történelmi tényezőkkel alátámasztani, ám Sztálin elmondása óta mindenki számára világos lehet, hogy a történelmet a győztesek írják, mégpedig úgy, ahogy nekik az megfelel. A laikus ember pedig ezeket hajlamos feltétel nélkül elfogadni, pedig a történelem sokkal árnyaltabb, mint ahogy sok esetben egyik vagy másik oldalról elhitetni igyekeznek, így nem meglepő módon a manipuláció egyik legalkalmasabb eszközeként használják fel.

1.

„TRIANON VÉGÜL IS IGAZSÁGOS VOLT, HISZEN A MAGYAROK 1000 ÉVIG ELNYOMTÁK A SZLOVÁKOKAT.”

Kezdjük ott, hogy alig 100 évet eleve nem lehet összemosni 1000 évvel, de ha ettől még el is tekintenénk, s amennyiben valóban így volna, akkor ezeréves erőteljes asszimiláció eredményeképpen ma már csak az eltűnt népek atlaszában találkozhatnánk a szlovák kifejezéssel. Tény, hogy a történelem során voltak mindkét oldalról inkorrekt lépések, de az 1000 év ilyen irányú hatásait össze sem lehet hasonlítani azzal a karcsú 100 évvel, amelynek során kockafordultával a felvidéki magyarokat érték igazságtalanságok. Felfoghatatlan a szlovák nemzeti kánon azon eszmefuttatása, hogy amit sérelmez a múltban, azt mi sem természetesebb módon alkalmazza a jelenben. Pedig azóta a felvilágosult liberális demokrácia korát éljük… Tudjuk azonban, hogy a lelkiismeret, mely tart a számonkéréstől, nagyon makacs dolog…
179472_10151016620090039_1836036199_n

2. Ebből következik egy újabb félremagyarázás, aminek témáját a magyaroknak még csak a szájukra sem szabad venniük:

„1938-BAN MAGYARORSZÁG MEGSZÁLLTA SZLOVÁKIÁT.”

Kezdjük talán azzal, hogy Szlovákia ekkor még nem létezett (1939. március 14-én kiáltották csak ki a Tiso-féle hitleri bábállamot). A szlovák szakzsargon ezt megszállásnak (arbitráž), míg a magyar visszacsatolásnak, felszabadításnak nevezi. Tételezzük fel, hogy az előző pontban foglalt állításnak van alapja, és a szlovákoknak valóban joguk volt egy saját országra (de akkor minek kellettek ehhez a csehek?), viszont az új állam határai mégsem vették figyelembe az etnikai tér sajátosságait, s a saját állításuk szerinti igazságtalanságra igazságtalansággal válaszoltak. Ezen gondolatmenet szerint egy 90 %-ban magyarok lakta vidéknek ugyanolyan joga, hogy sajátjaihoz tartozzon, így ’38-ban csupán kiigazítás történt.

3. A fenti helyreigazítással nem tudván mit kezdeni, gyakran érkezik egy újabb rendkívül gyér igazságtartamú állítás:

„A MAGYAROK FASISZTÁK VOLTAK, MÍG A SZLOVÁKOK DEMOKRATÁK ÉS PARTIZÁNOK, EZÉRT KERÜLT AZ EGYIK FÉL A VESZTES, MÍG A MÁSIK A GYŐZTES OLDALRA.”

A legnagyobb hiba, ha történelemmel foglalkozunk, a szelektív szemlélet. Amikor részrehajlóan a másik hibáját felrójuk, de a magunkét észre sem vesszük. A Tiso-féle hitleri bábállam a náci Németország első számú csatlósa volt, ami egyedüli szövetségesként támadta meg 1939. szeptember 1-jén Lengyelországot, kirobbantva ezzel a világháborút. Persze, ahogy az egész középkelet-európai térség, úgy Szlovákia és Magyarország is kényszerpályán volt, ám míg az előbbi önként és dalolva hódolt be a 3. birodalomnak, addig Horthy a legvégsőkig próbált hátrálni és egyfajta hintapolitikát folytatni (a kormányzónak talán az egyetlen bűne, hogy amikor már a családjával zsarolták, nem volt elég ereje ezt bölcsebben kezelni). Sok esetben viszont elment a maximumig, ennek köszönheti például a budapesti zsidóság a megmenekülését, míg Szlovákia ebben az időben 500 birodalmi márkáért “árulta” a zsidó lakosságot. A végső kimenetel gyakorlatilag azzal dőlt el, hogy Benešék egy londoni asztaltársasággal kikiáltottak egy teljesen formális, névleges ellenkormányt, míg Horthy ezt nem tette meg félreállítása után.

12003333_10153768337430039_9187736407565757610_n

4.

AZ EDDIG FELSOROLT FALS DOLGOK OLYAN IRÁNYBA TERELTEK MINKET, HOGY HAJLAMOSAK VAGYUNK SZLOVÁKIÁT TEKINTENI A HAZÁNKNAK.

Mindig elcsodálkozom azon, hogy valaki úgy gondolja, ámbátor magyarok vagyunk, nekünk Szlovákia a hazánk. Mindezt úgy, hogy ez az ország nem tekint minket sajátjának, sőt mindent megtesz annak érdekében, hogy megváltoztasson minket és eltüntesse érzéseinket. Megnyilvánul ez a déli régió gazdaságilag mostohán kezelésétől kezdve a különféle erőteljes asszimilációs nyomásokon át a bizalmatlan kezelésig, megtéve mindent, hogy ne érezzük otthon magunkat, vagyis inkább, hogy magyarként ne… Pedig egy-egy ilyen kényszerítéssel, gazdasági hátrányba helyezéssel sokszor az itt élő szlovákokat is sújtják.

Ezért felettébb furcsa, hogy a magyarok közül ehhez valaki képes ragaszkodni. Az igazat megvallva van erre diagnózis, úgy nevezik, hogy Stockholm-szindróma (amikor a fogoly elkezd ragaszkodni fogvatartójához). Úgy vélem, hogy ennek a tárgykörnek a magyarázatát ketté kell bontani. Létünkből fakadóan ugyanis a hazánk csakis a mindenkori Magyarország lehet, akkor is, ha az jelen állás szerint nem esik egybe szülőföldünkkel, míg a ragaszkodásunk ahhoz a szállásterülethez kötődik, melyet évszázadok óta felmenőink laktak be, így gyökereink mélyen be vannak ide ágyazódva. Sajnos, aki immár képes Szlovákiát a hazájának tekinteni, az megtette az első lépést az asszimiláció és az identitásváltás irányába. Persze, még nem késő visszafordulni…

5. A 4. ponthoz kötődik szorosan, hogy

AKI EBBEN A TÉMÁBAN MÁS VÉLEMÉNYEN VAN, AZT GYAKRAN MELLDÖNGETÉSSEL BÉLYEGZIK MEG, SŐT, EGYENESEN MAGYARKODÓNAK TITULÁLJÁK, MINTHA MAGYARSÁGUNK MEGÉLÉSE PROVOKÁCIÓ LENNE.

Számtalanszor találkoztam azzal az állítással, hogy úgy is lehet magyarnak lenni, ha nem verjük féltéglával a mellünket, s provokálunk magyarkodással. Nem tudom honnan ered ez az aforizma, de jómagam is sokszor megkaptam… Pediglen nem csináltam mást, mint a legtermészetesebb módon a sportban, vagy egyéb viszonylatban magyarként a magyar sikerért drukkoltam, annak örültem. Valóban nem egy multikulti, kommersz-trendihez idomuló hozzáállás, de más nemzeteknél is lehet ilyennel találkozni (USA, Franciaország, Anglia stb.), ám ott azt egészséges nemzeti öntudatnak hívják, míg esetünkben nacionalizmusnak (ami eredeti jelentését tekintve egyáltalán nem negatív jelző, ám mégis pejoratív töltetet hordoz). A magyarkodás kifejezést pedig, bármilyen gazdag és színes is a magyar nyelv, nyelvtanilag nem ismeri. Ahogy nem lehet szlovákkodni, angolkodni vagy románkodni, úgy magyarkodni sem…
1604659_358084364374741_8604963026125989486_n

+2

„A MAGYARKODÓK MINDIG CSAK TRIANONOZNAK, PEDIG ÚGYSEM LEHET MÁR VISSZACSINÁLNI.”

Való igaz, egy határmódosítás nem egyszerű dolog. Nem volt egyszerű 1920-ban sem, nagyhatalmi döntés és sokoldalú érdek kell hozzá, sajnos az igazságosságnak ehhez semmi köze. Viszont ha belegondolunk, Trianon utódállamai közül egyedül Románia van abban a formában, ahogy arról döntés született (onnan is egyre több elégedetlenkedő, változást igénylő hangot lehet hallani). A Szerb-Horvát-Szlovén Királyság, később Jugoszlávia is darabjaira bomlott fel, akárcsak Csehszlovákia, Ukrajnát pedig később kreálták, jelenlegi formája pedig éppen széthullóban van. Persze nem azt állítjuk, hogy akkor induljunk határokat húzogatni, de ne legyünk olyan biztosak a pillanatnyi status quoban, hogy az örökös lesz.

A végére pedig ezek összefüggésében álljon egy mindennél idegesítőbb téves állítás:

„ITT ÉLÜNK, A SZLOVÁKOK KENYERÉT ESSZÜK.”

A felvidéki magyar családok felmenői több száz (sőt ezer) éve élnek azon a jelenleg dél-szlovákiai területen, amit 86 éve (Cseh)Szlovákiának neveznek. Ez az itt élő szlovákságról nem, vagy csak elenyésző részben mondható el (akiről igen, annak is a felmenői valószínűleg magyarok voltak…). Mindazonáltal ugyanolyan adófizetők vagyunk, így a demokrácia jegyében ugyanazok a jogok illetnek meg minket, mint a szlovákokat.

Tudjuk, hogy összeállításunk szélmalomharc, de talán mégis elgondolkodtat valakit, hogy a légből kapott állítások nem biztos, hogy feltétlenül igazságot is tartalmaznak, így szerencsésebb tudásra alapozva utánajárni annak, amit magunkévá teszünk.

„Megismeritek az igazságot, és az igazság szabadokká tesz titeket” (Jn 8,32).

Felvidék.Ma

Tímár Mihály szerepének újraértelmezése a felvidéki politikában

2016.06.24. 14:34 Csonka Ákos

A magyar irodalom egyik alapművének számít Jókai Mór klasszikusa, Az arany ember, melyet világirodalmi szinten is magasan jegyeznek. A mű hallatlan népszerűségre tett szert, hiszen romantikus hangulatvilágával az emberi egyszerűségről és gyarlóságról szól, illetve a mindenkit foglalkoztató boldogságkeresésről.

hnonline_sk.jpg

A főhős, Tímár Mihály a regényben végig pozitív alakként jelenik meg, annak ellenére, hogy esendő ember módjára van „némi” vaj a fején: hűtlenség, lopás, üzleti csalás, telekspekuláció, miegymás. Mindennek ellenére már a cím is azt sugallja, hogy hősünk rendes ember, s a kontextus-világot teremtő írói bravúrnak köszönhetően az olvasót a kevésbé tisztességes dolgok nem zavarják.

A regény nem csak magyar berkekben, de világszerte is elnyerte az olvasók tetszését. Több nyelvre is lefordították, ám zseniális felismeréssel az angol fordításnak új címet adtak: The Modern Midas. Midász király egy ókori görög mondabeli személy, aki amihez csak ért, az arannyá változott. Ez Tímár Mihályról is elmondható: amihez csak nyúlt, azt siker koronázta.

Jókai nagyszerű regénye jutott eszembe, amikor napvilágra került Bugár Béla legújabb botránya. A politikus immár közel 30 éve szereplője a nagypolitika világának, és meg kell hagyni, hogy viszontagságos ügyletei ellenére is jelentős (azt azért nem mondanám, hogy töretlen) a népszerűsége a felvidéki magyarok (és szlovákok) körében, hiszen a kontextus-világot teremtő háttérmédiának köszönhetően a választókat ezek a kevésbé tisztességes dolgok nem különösebben zavarják.

Ebben vélek felfedezni némi párhuzamot Tímár Mihállyal, akivel még az ügyei is hasonlóak. Tímár ugyancsak egy telekspekuláción (is) gazdagodott meg – olyan telket vett, amelyről tudomására jutott, hogy az állam hamarosan sokszoros áron fogja felvásárolni. Bugár hasonlóképpen félmillió eurót keresett egy olyan telken, melyen az R7-es autópálya fog végighaladni. Mindeközben pedig védi Kaliňák belügyminisztert, akit egyre vállalhatatlanabb maffia-korrupciós ügyei fojtogatnak, ráadásul a nevéhez kötődik a dunaszerdahelyi szurkolók megverése, majd az ügy eltussolása, illetve Malina Hedvig meghurcolása.

Persze, láttunk már olyat, hogy egy ügyes vállalkozó a semmiből gazdagodott meg piszkosul, így Bugár is ügyesen forgathatta azt a havi 3 ezer eurót, amit 25 éve felvesz fizetésként, így téve szert földek, erdők hektárjaira, ingatlanokra, öregotthonnak álcázott luxuskastélyokra és ki tudja még mire. Hogy ehhez társul némi politikai befolyás is, az csak a véletlen műve lehet…

Ám egy idő után Tímár Mihály sem bírta a kettős életet, az óriási terhet és a szálak már-már követhetetlen összegabalyodását, s egy személycserés trükkel eltűnt a Senki szigetére…

Monarchista nyitány, avagy elindult az utazás, csak erre vártál

2016.06.15. 12:59 Csonka Ákos

Hétfő reggel. Az ablakon beszűrődő fény igazi hét eleji csillámot szór szanaszét a szobában, jelezvén a felkelés időszerűségét. Milliónyi csodás élményen vagyunk túl a zselízi jubileumi Népművészeti Fesztiválon, mégsem stimmel valami ebben az új hétben. A kávéscsésze remeg a kezemben, a tartalom szokatlanul érdektelenül hat a sajtó hasábjain (pedig éppen Bugár Béla süllyed egyre mélyebbre eltartója, Kaliňák, a magyarellenes maffiavezér korrupciós ügyeit védelmezve). Sematikusan végzem a napi teendőimet, de végig száraz a torkom, izzad a tenyerem, görcsöl a gyomrom. Kifejezetten nyugtalan vagyok. Még egy nap…13394061_1094513620615247_34090661231294781_n.png

A kedd hasonlóan telik, de a gombóc egyre nagyobb a torkomban, a gyomromban egy babszemnek sincs helye. Negyvennégy év nyugtalansága gyülemlett össze bennem (bár még csak 29 vagyok), hiszen hatkor kezdünk. Nem tudok másra gondolni, csak arra, hogyan állunk fel a labancok ellen, ki lesz a csatár, s vajon Kádár sérülése ellenére tudja-e vállalni a játékot.

Persze nem olyan történelmi sérelmekkel terhelt meccs ez, mintha mondjuk a románokkal vagy a szlovákokkal játszanánk, de azért mégis csak ott van az 500 éves kényszerházasság utáni váláshangulat. Ámbátor ez végül is mindegy, hisz az ellenféltől függetlenül is a győzelem hajt csak igazán, és akár a pirézek ellen is játszhatnánk, akkor is csak ez lehet a szempont. Nem az ellenfél kiléte, hanem mi magunk vagyunk a fontosak. Különösen külhonban, itt a Felvidéken érezzük a sikerélmények fojtogató hiányát, ezért az ilyen sarokkövek óriási pszichikai energiával töltenek fel bennünket.

Kép: Magyar Nemzeti 11
                       Kép: Magyar Nemzeti 11

Üröm az örömben, hogy bár mindig is erre a pillanatra vártam, mégis bosszúsággal kell viseltetnem, hogy nem lehetek ott a többiekkel Franciaországban. Csupán a facen követem cimboráimat, hogy éppen merre, hol járnék, ha nem bambáskodtam volna el az utazást. Be kell érnem az itthoni kivetítővel és a (sok mindenért kárpótló) baráti társasággal. De nem is ez a lényeg. A lényeg, hogy ott vagyunk, kijutottunk, s már ez is nagy eredmény… egy fityfenét! Nyerni akarunk, nyerni kell és nyerni fogunk – nyugtatgatjuk egyre csak magunkat és egymást.

Amikor felhangzik a (mérgesítően gyors tempójú) Himnuszunk (amit ismét nehezen tud kísérni a több tízezres kórus), kiráz a hideg és olyan libabőrös leszek, hogy még Bajnai is megirigyelné. A feszültség viszont nem hagy alább, sőt egyre jobban fokozódik, főleg amikor 0.30-nál csattan a kapufánk. Na, de nem befelé, hanem kifelé ám! A Mohácsok, Trianonok és a befelé pattanó szerencsétlen gólok idejének vége!

A tévedhetetlen szakvélemények egyre szaporodnak, mindenkiben ott lakozik egy szövetségi kapitány, az elfogyasztott fröccsök mennyiségével pedig a szakvélemény egyre határozottabb. Szinte kórusban szidjuk Szalait, és kritizáljuk Storckot, hogy miért játszatja, amikor egy fabatkát sem ér, és egyszer csak a semmiből jön az armegeddon. Ádám bepiszkálja, és elszabadulnak az univerzum energiái. A szívritmusunk lassult egy pillanatra és 15 vagy ennél több millió torok üvöltött fel egyszerre. Mit üvöltött? Ordított, kántált, 44 vagy az ég tudja mennyi év felgyülemlett kiáltása jön ki egyszerre.

Kép: Trollfoci
                    Kép: Trollfoci

Sok, valóban sok volt az a felhalmozódás, ami gyűlt, csak gyűlt bennünk oly hosszú időn keresztül. Minden egyes mérkőzésen, sporteseményen, amikor számunkra kedvezőtlen eredmény született, ezek a robbanásszerű örömkiáltás-patronok elsütés nélkül maradtak a tárban, így nem csoda, hogy nagyot szólt a tüzijáték a gólnál. És amikor azt hittük már, hogy minden elsütésre került, akkor jött Stieber gólja és újabb endorfinbomba robbant bennünk, és újraéltük a csodát. Ebből következtetem, hogy valószínűleg maradt még bőven az izlandi és a portugál meccsre, illetve a többire…

Alig egy hónapja a jégkorong-világbajnokság után azt írtam, hogy a focistáktól is ilyen teljesítményt várok el. Nem kell végigverni a világot, csak küzdjenek, brusztoljanak a srácok, ahogy a hokisok, és tegyék ki a lelküket a pályára, és akkor büszkék leszünk. Nekünk ennyi is elég, ennek ellenére idén már június 14-én beköszöntött a karácsony.

Büszkék vagyunk Rátok! Köszönjük!

Hazajöttünk, megáldott a Csíksomlyói Szűz Mária

2016.05.23. 11:16 Csonka Ákos

Immár 449. alkalommal tartottak a csíksomlyói nyeregben pünkösdi búcsút, mely régóta nemcsak a székelység, illetve az erdélyiek, hanem a Kárpát-medence, illetve a világ magyarságának legnagyobb szakrális rítusa.

Fotó: Mohai Balázs/MTI

Évről évre százezrek zarándokolnak Pünkösd haván a Csíki-medencébe, hogy megéljék hitüket, és a magyarság együvé tartozásának azt a semmivel össze nem hasonlítható érzését, melyet a leghitelesebben tán sorsközösségnek nevezhetünk. Hiszen a búcsúba való zarándoklat rég több egy egyházi ceremóniánál, illetve azon való részvételnél. Teljesen mindegy, hogy valaki katolikus, református vagy urambocsá’ pogány, itt a nemzeti érzés szentséggé emeltetik, s ad hitet az ősi Kárpátok lakóinak, hogy van még remény a magyar feltámadásra. Azt kell látnunk ugyanis nap mint nap, hogy pusztulunk, veszünk, egymással acsarkodunk.  Elveszítve egykor büszke jellemünket, sziklaként porlanak, s porlasztjuk mi magunk is régi értékeinket, hagyományainkat, mindazt, mi voltunk, vagyunk, ami lételemünk.

Fotó: Mohai Balázs
Fotó: Mohai Balázs/MTI

A liberális fertő és a nihilista materializmus világában ezért van olyan jelentősége a csíksomlyói csodának, amely őrtűzként világít korunk szellemi sötétségében.

Ily gondolatokkal felvértezve futottam idén is a Boldogasszony Zarándokvonattal a Babba Mária oltalma alá, hogy akárcsak Szent István királyunk ezer évnek előtte, úgy én is kérjem gondviselését nemzetem felett. Hogy járjon közben értünk, ne engedje el kezünk, s bárki bármit is mondjon, továbbra is legyen oltalmazónk, segedelmünk.

Ott álltam a Kis- és Nagy-Somlyó közötti domboldalon, imádkozva Himnuszunk sorait, hogy mily régóta tép minket a balsors, és megbűnhődtük-e már a múltat s a jövendőt is, s mikor kezd már szűnni az átok, s áll meg porlani a szikla, amikor azon nyomban választ is kaptam kételyeimre.

Kép: Facebook – Székelyföld madártávlatból
Kép: Facebook – Székelyföld madártávlatból

Körülnéztem nemzetem szállásterületének legkeletibb csücskében, körülöttem ott morajlott népem tengere, jobbomon egy kárpátaljai barátom, balomon székelyek, a szem láthatárán belül pedig több felvidéki zászló lobogott… s ekkor világosult meg bennem, hogy az átok, a balsors, a siratás valójában csak a mi képzeletünkben létezik. Egy-egy probléma pediglen csak  az abba vetett percepció, hit hiánya miatt nem oldatik fel. Ezek ellen viszont értelemszerűen csak és kizárólag mi magunk tudunk tenni. Mondjuk rá bárányvakságként ránk telepedett théodeni szemhályog levetkőzésével.

Úgy érzem, az az igazi varázsa a pünkösdi búcsúnak, hogy hitet ad nekünk kishitűségünk legyőzésére, mert akkor döbbenhetünk rá, hogy egy boldogabb, szebb jövő építésére valójában kezünkben vannak az eszközök, mindössze használni kell, s nekilátni az apró hétköznapok szorgos munkájának.

Dologra!

Felvidék.Ma

A csoda határán innen és túl

2016.05.23. 11:14 Csonka Ákos

Sporttörténeti szempontból idén, főleg tavasszal, csodás évünk van. Aranylábú futballistáink 39 év után kijutottak az Európa-bajnokságra, a hokis „gyerekek” pedig 2009 után ismét a világelitnek számító A-csoportos világbajnokságra. A foci Eb-re már januártól lehet vásárolni a jegyeket, és veszik is szép számmal, így valószínűsíthető, hogy hatalmas magyar kontingens lepi el júliusban Franciaországot.

Kép: magyarlelato.com

Közel sem ennyi szurkoló – de hokis (világ)viszonylatokban így is kimagaslóan sokan, nagyjából ezerötszázan – utazott el a jégkorongozóinkkal Szentpétervárra. Ami viszont ott történt, arra senki sem számított, illetve csak mi, magyarok. Nem vagyok egy nagy hokirajongó, sőt a magyar válogatott meccsein kívül egyáltalán nem nézek jégkorongmérkőzést, így nem vagyok teljesen tisztában azzal, miért van gyakorlatilag síri csönd egy hokimeccsen, de tény, hogy sem a híres-neves NHL-ben, sem a vb-ken nem tapasztalható valami extra szurkolás. Hallhattak erről a magyar szurkolók is, de nem különösebben érdekelte őket és olyan szintű szurkolási szubkultúrát mutattak be a világnak, hogy mindenki csak ámult és bámult. Pedig mindenki tudta, a világ is, mi is, hogy nem fogunk csodát művelni a jégen. Kultúránkat, hagyományainkat, infrastruktúránkat tekintve messze vagyunk a világ krémjétől, bár helyünk a vb-n azt bizonyítja, hogy ott vagyunk a világ legjobb 18-ában. Nincsenek NHL és KHL játékosaink, ellenben van magyar szívünk, magyar virtusunk és határtalan bizodalmunk. Tudtuk, hogy sok mérkőzést fogunk veszteni és emberfeletti teljesítmény lenne a bennmaradás, de hittünk és lelkületünk diadala vitt előre. Mindenki a legnagyobb tisztelettel emlékezett meg arról, ahogy a szurkolóink buzdították a játékosokat, pedig sorra vesztettük el a meccseket, a győztesek pediglen sárga irigységgel nézték a mieinket, hogy bár ők nyertek, nem őket ünnepli a publikum. Szombaton aztán megmozdultak az univerzum szinergiái. Miközben a csíksomlyói pünkösdi búcsúmiséről tértem be egy szeredai vendéglátóipari egységbe (értsd: kocsma), egyik kollégám széles mosollyal újságolja, hogy 3:2-re vezetünk a fehéroroszok ellen. Lefagytam. Hát a Szűzanya máris oltalmába fogadott, és miután meghallotta, hogy háromszázezren imádkozunk hozzá, beült a pétervári lelátóra? Nem, ülni biztosan nem ülhetett, mert a magyarok nem ülnek, hiszen „aki ugrál, büszke magyar. HEJ!” 5:2 lett a vége. 77 éve nem győztünk vb-n…

Kép: magyarlelato.com
Kép: magyarlelato.com, fotók: Mudra László (MJSZ/jkb.hu)

Jó magyar szokásunk szerint rögvest habilitálni kezdtünk a matematika tudományaiból, s nekiálltunk számolgatni, hogyan maradhat a nemzeti csapatunk jövőre is A-csoportos. A bieloruszok legyőzésével ugyanis megelőztük őket a csoportban, és ha marad ez az eredmény, akkor megyünk a krémmel jövőre Franciaországba és Németországba is. A képlet egyszerű volt, vagy meg kell vernünk a németeket, vagy a fehéroroszoknak ki kell kapniuk a franciáktól. Utóbbira láttunk nagyobb esélyt, mígnem hétfőn nem kezdtük el nézni a dajcsok elleni mérkőzést. Le kell szögeznünk, hogy az összes összecsapásunkon tisztesen helytálltunk, a fehéroroszok ellen pedig egyenesen sziporkáztunk, de a németek ellen leesett az állam. Ilyen csupaszív játékot és rendíthetetlen küzdést én még nem láttam (tudom elfogult vagyok, de nem érdekel). Rettentően fájt, bosszantott, hogy elbuktuk ezt a mérkőzést, mert ezért a teljesítményért legalább egy ikszet, de sokkal inkább győzelmet érdemeltünk volna.

Faramuci helyzetbe kerültünk ezáltal, mivel azoktól a franciáktól függtünk, akiktől még véletlenül sem szeretünk függni, sem sportban, sem politikában, nagyhatalmi úri huncutságban meg főleg nem. Keserű szájízzel, de nekik szurkolva ültünk hát le a képernyők elé, és újfent nem kellett csalódnunk a gallokban, mivel kikaptak a fehéroroszoktól… Így búcsúzunk az A-csoporttól, de cseppet sem bánkódunk, letettük a névjegyünket.

Kép: Trollfoci
Kép: Trollfoci

Mindig is büszke voltam a magyarságomra, hisz nemzetem sarjai olyan tetteket hajtottak végre a világtörténelem során, ami a legnagyobbak közé emelt minket, sport terén pedig különösen kimagaslót nyújtottunk mindig is (legyen szó bármilyen sportágról – ismét túlzás, tudom, továbbra sem érdekel). Ám ezek a srácok valami hihetetlen érzéstömkeleget szabadítottak fel bennem. A legelszántabb spártai harciasságról tettek tanúbizonyságot. A focistáinktól is mindig ezt várom, többnyire hiába, bár (Szob)Oslo-ban és a visszavágón azért reményt keltettek bennem. Nem kell győzni, nem kell világot megváltani, csak tisztesen hajtsanak, brusztoljanak, küzdjenek, hogy amint dicső történelmünk során megannyiszor, vesztesként is emelt fővel lehessünk büszkék. Ezek a hokisok bebizonyították, hogy nem kell csilli-villi sztároknak, szupermenőknek lenni, elég ha kiteszik a szívüket a pályára és kihajtják értünk a lelküket, s mi szurkolók ezt kifejezhetetlen nagy szeretettel háláljuk meg.

S ha már a focinál tartottunk, hamarosan itt a másik nagy durranásunk, az Eb. Bizton remélem, hogy a skacok is nézték a hokisokat és jó példát vettek róluk. A szurkoláson biztos, hogy ezúttal sem fog múlni, sőt a hokin tapasztalt hatékonysági fok nagyjából megharmincszorozódik. Tízezrek fognak botorkálni Galliában piros-fehér-zöldben. Ha jól belegondolunk Attiláék és a (re)honfoglalóink óta először. Nem bánnám, ha akár újra mondást költenének rólunk, például egy olyat, hogy: a magyarok góljaitól ments meg uram minket!

Felvidék.Ma