„Aludtam, és azt álmodtam: az élet öröm.
Felébredtem, és azt láttam: az élet kötelesség.
Dolgoztam, és azt láttam: a kötelesség öröm.”

Ez a Rabindranath Tagore idézet van tollal beleírva az egyik könyvbe, melyet nagyapámtól örököltem. A könyvet a Csemadoktól kapta egykori munkája megbecsülésének jeléül. Korábban ennek a mondatnak igazából nem szenteltem különösebb jelentőséget, csak jóval később értettem meg, hogy mi is az üzenete valójában. Nagyszüleim és rokonságom nagy része is aktív tagja volt a Csemadoknak. Így gyakorlatilag belenőttem a Csemadokba, és mi sem volt annál természetesebb, mint hogy ezt az életérzést magam is elsajátítsam és valljam. Ám amikorra produktív korba értem, a Csemadok Zselízen meglehetősen visszaszorult, tevékenysége gyakorlatilag (némi túlzással) a március 15-ei megemlékezések szervezésére korlátozódott. Elköltöztek a korábban nagy népszerűségnek örvendő népművészeti fesztiválok is, melyek országosan elismertté tették Zselízt. Új lendületet akkor kapott a történet, amikor 2009-ben az MKP nyelvtörvényellenes nagygyűlést szervezett Dunaszerdahelyre a DAC-stadionba. Ide az ország minden tájáról buszokkal érkeztek a tiltakozók, köztük a zselíziek is. Bár ekkor én nem voltam a buszon, azóta gyakran elhangzik zselízi körökben, hogy a zselízi Csemadok főnixmadara ezen az úton éledt újjá hamvaiból. Pár hónappal később mindezen eseményektől teljesen függetlenül jómagam is a Via Nova ICS égiszébe kerültem, melybe való belépésemmel az akkori Csemadokkal és az MKP-val is közvetlen kapcsolatba kerültem. Akkor számomra az ezen szervezetek közötti összefüggések nem voltak teljesen világosak, azóta viszont nyilvánvalóvá vált, hogy e három összfelvidéki formáció megítélésem szerint a legszorosabb szövetségese egymásnak. 

Nincs teljes rálátásom az országos viszonyokra, de a zselízi Csemadok olyan szerencsés helyzetben van, hogy rendelkezik saját ingatlannal, méghozzá egy nagyon lukratív és impozáns épülettel az Esterházy-park szélén, a kastély tőszomszédságában. Ez az épület a hajdani Sacher-ház, ahol a híres-neves cukrász, Franz Sacher élt kétéves itteni szolgálata alatt. Fia, az ugyancsak nagy hírnévre szert tett Eduard Sacher pedig éppen ebben az épületben látta meg a napvilágot, hogy később világhírű szállodaláncot alapítson.

Az épület 1991-ben került a Csemadok tulajdonába, és magyarországi segítséggel tisztességesen fel is újították. Egy nagy hibája viszont volt, mindössze három helyiséggel rendelkezett, így irodának és központnak kiválóan megfelelt, de nagyobb rendezvények megtartására sajnos alkalmatlan volt. Ezért a Csemadok évtizedekig a kultúrház bérbevételére volt ítélve, ami olykor nem, más időkben viszont kellemetlen terhet rótt az akkori kultúraszervezők vállára. Ennek kiküszöbölésére, még a ’90-es években nekiláttak egy közösségi helyiség hozzáépítéséhez, de a vastag szerkezet és a tető alá hozás után a munkálatok forráshiány okán hosszú időre megakadtak. Ez kapott új lendületet azon az ominózus dunaszerdahelyi úton is, ahol egy újonnan formálódó csoport eldöntötte, hogy kézbe veszi a nem túl idillikus állapotok rendezését és befejezi az évek óta stagnáló munkálatokat. Nem mellékesen pedig kísérletet tesz a Csemadok aktivitásának rendezésére, élettel és tartalommal való megtöltésére is. A következő pár év bámulatos eredményeket produkált, részben ennek kapcsán kerültem én is mind szorosabban a Csemadok bűvkörébe. Új elnök és új vezetőség állt fel, amelybe óriási megtiszteltetésként engem is beválasztottak. Alig több mint két év alatt, ha nem is teljesen, de befejeződött a közösségi helyiség építése. Ez annak a tudatos tervezésnek és elszántságnak köszönhető, amit az új csapat lendülete hozott. Téglajegyet bocsátottak ki, mely által gombamódra szaporodtak a támogatók, a heti, sőt szinte napi szintű „brigádmunkák”[1] során pedig nem csak az épület, de a közösség is fokozatosan épült, és fokozatosan kovácsolt össze egy magot, mely a helyi magyarság közösségi, kulturális és nem utolsósorban politikai támaszává nőtte ki magát. A cél egyértelmű volt, a Csemadok-házban, melyet időközben Magyar Házra kereszteltek, egy olyan bázist kialakítani, ami mindenkori szilaj védőbástyaként szolgálhat nemcsak Zselízen, hanem az egész Alsó-Garam mentén a magyarság számára.

A nagyterem és az udvar rendezésével pedig végre lehetőség nyílt a különböző kulturális aktivitások megszervezésére. Ezek eddig jobb híján a kultúrházba szorultak, anyagilag megterhelve az amúgy is fillérekből működő kulturális szervezetet, hiszen terembér akkor is volt, ha a rendezvények java nullás költségvetésűnek bizonyult.

A zselízi civilszervezetek döntő többsége a székház-bázis alapgondolatra pozitívan reagálva úgy döntött, társul a Csemadokhoz. Így vált együttes székházává szinte minden zselízi magyar szervezetnek Magyar Ház, mely ezáltal intézményesült is. Hagyományőrző rendezvények, disznótorok, táncházak, mulatságok, megemlékezések, ünnepségek, konferenciák, kiállítások, majálisok, koncertek, bemutatók, író-olvasó találkozók, magyar bulik vagy akár sportrendezvények, vetítések, gyűlések, játszóházak és foglalkozások kerültek havi, de sokszor heti rendszerességgel megrendezésre itt 2011 óta. Egyik ötlet szülte a másikat, és egyre pezsgőbb kulturális és közélet bontakozott itt ki, melynek során a magamfajta, a világ dolgaira nyitott fiatal hihetetlenül sokat tanulhatott. Maguk a rendezvények is, melyeknek állandó résztvevője és egyre többször társ- és főszervezője lettem, alapvetően igényesek és ismeretterjesztő jellegűek voltak, rám viszont azért gyakoroltak nagy hatást, mert megtanították, hogyan kell az ilyesmit megszervezni, koordinálni, hogyan kell a közéletben mozogni, hogyan kell emberek elé kiállni, konferálni, műsort vezetni, beszédet tartani, vagy akár nagy tiszteletnek örvendő, befolyásos, funkcióban lévő emberekkel kommunikálni, tárgyalni. Valójában önkéntes, közhasznú tevékenység volt, mégis rengeteget profitálhattam belőle, ami mindenki számára nyitott lehetőség. Húszas éveim elején ezek által olyan tudásra tehettem szert, amely plusz kompetenciákkal vértezett fel és nagyban formálta kialakulóban lévő jellememet is.

Mindazonáltal a Csemadok szerepe mind zselízi, mind országos viszonylatban alaposan túlmutat a kulturális szerepvállaláson, bár a mindenkori szlovák hatalom éppen abban érdekelt, hogy ebbe a szerepbe belekényszerítsen. Legszívesebben, ahogy a szocializmus éveiben ezt kitalálták, szalonkaranténban látnának minket, ahogy asszimilálódva hétvégi magyarokká válunk, s anyanyelvünket is csak a konyhában használjuk. A Csemadok megalakulásának is az a mára teljesen nyilvánvaló célzata volt, hogy a kommunista párt ezen a szervezeten keresztül érje el a magyar ajkú „elvtársakat”, terjesztve körükben az internacionalizmus eszméit. Nemzeti kultúránk szervezett keretek közé szorítása – még ha szigorú keretek közé is – magával vont egyfajta érdekvédelmi térnyerést. Szempontunkból pedig bizonyíthatóan stratégiai fontosságú lépésnek bizonyult nemzetrészünk gerincoszlopának megtartása ebben az időben. A kultúra nyílt megélése, ha behatárolt korlátok között is, de bizonyíthatóan identitásmegőrző, nemzetmegtartó és közösségformáló erővel bír. Ezzel a kommunista pártállam vezetői nem számoltak, legalábbis nem tulajdonítottak neki akkora jelentőséget. A cseh és a szlovák álláspont ebben a tekintetben eltért, de az ideológia terjesztése mindent felülírt. Így belegondolva, hálát adhatunk ezért az Istennek. A kialakult érdekszövetség jócskán kiterjedt a közéletre is, így magával vonta azt a fajta mozgalmárságot, melyben megmaradásunk záloga rejlett.

Történelemtanulmányaim során, illetve a kisebbségi lét szociológiai és a politikai boncolgatása közepette tudatosult bennem igazán, hogy az ötvenes években kibontakozott Csemadoknak a következő évtizedekben valójában milyen jelentős szerepe is volt a felvidéki magyarság fennmaradásában. E momentum azért is történelmi jelentőségű, mert a felvidéki magyar értelmiséget 1920 után, a második világégést követő hontalanság éveiben másodszor is lefejezték, ami a baljós években fokozottan érzékenyen érintette a kisebbségi léttel ismételten még csak ismerkedő magyar közösséget. Ezért újra kellett termelődnie a vezető, értelmiségi rétegnek, amelyhez kiváló lehetőséget teremtett a Csemadok megalakulása, igaz erős pártkontroll alatt. A Csemadok vezetősége gyakorlatilag betagozódott Csehszlovákia Kommunista Pártjába, sőt sok esetben ideológiailag azonosultak is az eszmékkel. Nem könnyű téma ez, de senki felett sem szabad könnyelműen ítélkezni egy olyan időszakot követően, amikor a felvidéki embereket sorra sújtották a háború, a kitoloncolások, megbélyegzések, a deportálások, a kitelepítések, a konfiskálás és a reszlovakizáció borzalmai. Van olyan helyzet, melyben a közösségi életösztön és a nemzetrészért viselt felelősség terhe érvényesül. Vagy éppen bizonyítja, aki igazán elkötelezett a sajátjaiért, az felelőssége teljében vállal is értük és tud alkalmazkodni a mostoha körülményekhez is. Más szövegkörnyezetben ezt józan polgári öntudatnak nevezik, s minden kétséget kizáróan a magyarság érdeke ekkor ezt kívánta. Egyéb dolgok pedig más lapra tartoznak.  

Olyan lehetőségek nyíltak meg, melyek a magyar nyelvhasználat elősegítését és a magyar iskolák újraindítását szorgalmazták és állították meg az újra elszabaduló szlovák sovinizmus túlkapásait. Az egykori Csehszlovákiai Magyar Dolgozók Kultúregyesülete (ma Szlovákiai Magyar Társadalmi és Közművelődési Szövetség) az évek során fokozatosan emblematikus ikonná lett, mely közel hetvenéves múltjával pharoszi világítótornyává vált a felvidéki magyarságnak – hozzá kell tenni, hogy ez mind a mai napig érvényes. Jelentőségét igazolja, hogy az ernyőszervezet több egymást váltó politikai rendszerben is fenn tudott maradni és ellenszélben is meg tudta őrizni a közösségen belüli szerepét. A rendszerek, pártok, kormányok jöttek-mentek, de a felvidéki magyar közösség – megfogyva bár, sőt esetenként tán törve is – maradt. A Csemadokot az a több tízezer tagja tartotta meg, akik a megmaradás mellett döntöttek. Sok a Csemadok által állított kopjafára (többek között Zselízen is) rovásírással a MARADUNK jelszót vésték fel. Nekik köszönhetően senki sem tudta legyőzni és megtörni az itt élő magyar egység erejét. Az élni akarás reflexió ugyanis utat tör és jogot követel magának.

Számtalan eset igazolja, hogy a Csemadok-alapszervezetek a bizonytalanság és kisebbségi lét vész szorongatta éveiben egyedüli mentsvárként vagy mondhatni előretolt helyőrségként funkcionáltak. Míg sokat fordulván a kocka, mára sajnos rengeteg esetben egyfajta hátrahagyott utóvédként funkcionálnak bizonyos alapszervezetek, melyek a magyarság egyedüli médiumszerepét töltik be ezekben a helységekben és már nem is annyira értékőrző, mint -mentő tevékenységet fejtenek ki.

Köreinkben is azt tapasztaltuk, hogy bár a helyzet még nem ilyen kritikus, a felelősségünk messzemenően túlmutat a saját kreativitásunk és elképzeléseink megvalósításán, ugyanis, ha mi nem alkotunk és szervezkedünk, akkor más nem lép a helyünkbe és nem teszi meg helyettünk. Márpedig ez pótolhatatlan hiátust hagyna maga után, mely beláthatatlan következményekkel járna. Ez pediglen hatványozottan érvényes egy vészesen asszimilálódó kisvárosban, ahol a felhígult, lakossági összetételében átformálódott emberállományon oly szinten uralkodott el a közöny és tört elő az individualizmus, mintha csak párhuzamos társadalmak alakultak volna ki. A lakosság értékrendje és megítélése alapjaiban ingott meg, vigasztalan mentségként szolgál, hogy ez szinte mindenhol jellemző tendencia. Egy ilyen nem túl idillikus közegben pedig korántsem könnyű bárminemű értéket teremteni, tömegeket megmozgatni, uram bocsá’ hatni az emberekre. Mégis ezekkel kellett szembenézniük azoknak az önzetlenül cselekvőképes csoportoknak, akik e közállapotok hanyatlása ellen tenni kívántak, és tesznek ma is.

Alig egy évtized távlatából tekintve úgy tűnik, helyes elgondolás volt Zselízen ennek a konstrukciónak a felvállalása, és ha csodák nem is történtek, megállapítható, hogy a Csemadoknak ebben a Garam menti városkában valamilyen szinten visszatért a renoméja, és újfent hatással van az itt élők mindennapjaira. Mi sem igazolja ezt jobban, minthogy a viszonyok konszolidálása következtében hosszú kihagyás után visszatért az Országos Népművészeti Fesztivál is a zselízi Esterházy-parkba, ráadásul éppen annak ötvenedik évfordulóján.

Ugyanakkor egyre fokozódó, állandó jellegű probléma, mely mind helyi, mind országos szinten érezhető, hogy a tagság – akárcsak a társadalmunk – elöregszik. Megfelelő kapacitású, produktivitású és kreativitású fiatalok pedig kevesen csatlakoznak, ami örvényszerűen gyűrűzve tolja maga előtt a problémát. Az országos választmány bár 2017-ben elnökségi tagságra emelte a fiatalok bevonását és megszervezését Varga Tibor személyében, aki alakított is egy ifjúsági tanácsot (melynek természetesen jómagam is tagja vagyok), de meglátásom szerint ez csak a probléma kezelése, nem megoldása.

A legalapvetőbb riasztó probléma a szervezetben leginkább a közel hét évtizedes változatlan struktúra, mely mára olyan szinten avult el, hogy komplex revíziót igényelne, kezdve a szervezet logójával, mely 1949-es alapítása óta változatlan. PR és marketingszakemberek igazolhatják, hogy egy befuttatott márkának is kell az innováció és a kreatív felfrissülés. A vizualitás ugyanis az, ami az embereket első ráhatással megszólítja, a fiatalok esetében pedig ez hatványozottan igaz. Persze, a logó gondolatisága, szimbóluma érthető és el is fogadható. Újragondolt formában senkinek sem lenne kifogása ellene, hiszen való igaz, hogy a Csemadok a Felvidék magyarságának fáklyaszimbóluma, mely minden időben mutatja közösségünk számára a helyes utat. Ugyanez érvényes a hátteret szolgáló könyvre is, mint a tudás és a kultúra jelképére, de a legtöbben (köztük sokáig én is) abban a hitben voltunk, hogy a logóban szereplő könyv egy pártigazolvány, de legalábbis Csemadok tagsági igazolvány, melybe az éves bélyegeket lehet gyűjteni. Mindez mára olyan ódonnak és korszerűtlennek hat, hogy bátran kijelenthető, kontraproduktív hatással bír.

Ráadásul manapság gombamód szaporodnak a különböző polgári társulások, melyek bizonyos értelemben átveszik a Csemadok-alapszervezetek korábbi szerepkörét, bár a legtöbb esetben ezek célirányosan csak egy fókuszterületre vonatkozóan fejtenek ki tevékenységet. Az ilyen szervezetekben dolgozó önkéntesek (legyenek azok akár fiatalok is) betagolhatóak lettek volna a helyi Csemadok-alapszervezetekbe, valamiért mégsem tartották vonzónak. A legtöbb fiatal ugyanis, akik csak a vizuális elemekből, külső megjelenésből ítélik meg a Csemadokot, szocialista hatásúnak titulálják, mely által akaratlanul is negatív kép párosul hozzá. Persze, mindez egy problematikának a látlelete…

A magam részéről a fent felvázoltaknak éppen az ellenkezője érvényesült, amikor a Csemadok kötelékébe kerültem, mivelhogy már tagja voltam egy országos szervezetnek, méghozzá a Via Nova Ifjúsági Csoportnak. Onnan egyenes út vezetett hamarosan az MKP-ba, azóta pedig egy helytörténészi polgári társulás megalapításában is részt vállaltam. Nyilvánvalóan esetem nem a legtipikusabb példa, sőt egyesek szerint nem is szerencsés ennyi különböző szerepet vállalni, mégis úgy érzem, annak ellenére, hogy az egyes szervezetek profilja részben eltér egymástól, nem hogy kizárnák, de mozaikszerűen egészítik ki egymást. Az vitathatatlan, hogy a Csemadok hozadéka az a közvetítő szerep, amely az öntudatos polgárt a közügyek felé irányítja. Ebből kifolyólag a szabadidő tartalmas eltöltésén is túlmutat, és egyet jelent azzal a szellemi hagyatékkal, melyet szüleink, nagyszüleink ezen a szervezeten keresztül örökítettek ránk.

A mi és az utánunk következő generáció nagy kérdése, vajon lesz-e bennünk annyi erő, akarat, hogy belső indíttatásból vállunkra vesszük a magyar kultúra sorsát a következőkben is. És még akkor is nyugtalaníthat a kérdés, hogy ha tesszük is örökölt kötelességünket, vajh felismerjük-e, hogy ne a Golgota felé meneteljünk?!

Tény, hogy az új világ életstílusa, értékrendje és a világ dolgaihoz, így az identitásunkhoz, kultúránkhoz és közösségünkhöz való viszonyulása megváltozott. Annak ellenére, hogy a Csemadok virágkorát egy diktatúra béklyói között kellett élje, ma a sokat áhított új, nyílt világ sokkal körmönfontabb, ádázabb nehézségei hátráltatják: az önként feladás. A globalizációval a világ nyíltabbá, de felgyorsultabbá, profitorientáltabbá és önzőbbé vált, melynek egyenes következménye a stressz mindennapokba való beépülése. Amint pedig az egyén kiesik a közösség erős megtartó köréből és az önmegvalósítás individualista útjára lép, felüti a fejét a közösség értékpusztulása. Az újkori ipari vagy informatikai forradalom alapjaiban változtatta meg az emberek igényeit, a művészetek és a kultúra iránti viszonyulását és alapvető szokásvilágát. Ezzel együtt kialakult a társas magány kora, melytől már csak egy lépés az egyéni magány, ami gyakorlatilag a depresszió előszobája.

Az élő kultúrának mindazonáltal van egy olyan sajátos tulajdonsága, hogy nem helyettesíthető online tartalommal, mert csakis az képes maradandó élményt kínálni a pillanat röpke varázsával szemben.

E mementószerű borúlátó gondolatok ellenére nem gondolom, hogy már itt tartana az emberiség. Hiszem és vallom, hogy a sok figyelmeztető előjel ellenére, van igény közösségi élményekre, kultúrára, művészetekre. És amíg ez így van, addig a kultúrateremtésre és szervezésre is lesz igény, így magától értetődően a Csemadokra is.

Összegzésképpen számomra a Csemadok életem egyik meghatározó szervezetének tekinthető, melynek hihetetlenül sokat köszönhetek, ezért neki és általa a felvidéki magyarságnak még többet szeretnék viszonozni. Kisebbségi létbe szorulásunk közel száz esztendeje alatt az első számú közéleti, kulturális és közművelődési bástyánkká vált, így elemi kötelességünk óvni, védeni és tovább építeni eme bástyát. Az pedig a legelvárhatóbb minimum, hogy tenni kész, cselekvőképes fiatalként stafétaként vesszük át a lángot és magasra tartva visszük tovább az utókornak e ránk örökített hagyományt. Ez a gondolatiság számomra mindig Ady A Tűz csiholója című költeményét juttatja eszembe, melynek tételsora életfilozófiánkként szolgálhat: „Csak akkor születtek nagy dolgok, ha bátrak voltak, akik mertek”. De sokat gondolkodtat és ösztönzőleg hat rám a Varga Miklós és Vadkerti Imre által népszerűvé vált dal szövege, mely akár a Csemadok ars poeticájának is beillene: „Én is hiszem, hogy egyszer felvirrad a napod, csak őrizd a lángot és várd ki a pillanatot. (…) Kezünkben sorsunk, szívünkben a láng. (…) Őrizd a lángot, majd add a fiadnak át, a tűz a szívekben lobog majd tovább. Mint a mag a földre hullva, ha jó talajt talál, feltör majd a mélyből, és megvalósult álom lesz, az égig érő láng.”

Én hiszem, sőt teljes mértékben biztos vagyok benne, hogy a Felvidéken még szép számmal akadnak olyan fiatalok, akik e Csemadok-örökséget magukénak érzik és felelősségük tudatában tovább kívánják vinni és adni ezt a bizonyos lángot. Amíg pedig vannak ily lánglelkű ifjak, addig a Csemadok jövője is biztosított lesz, feltéve, ha nem fél meghallani az idők szavát.

Mi, ifjú csemadokosok, elkötelezettek vagyunk ezt illetően.

Megjelent Csáky Pál szerkesztette Értékeink c. kötetben.