A múlt hétvégén Székelyföldön jártam. Ismét megtapasztalhattam a székelyek vendégszeretetét, habitusát és végtelen szilajságát.

Sokukkal beszélgettem a zászlójuk körül kialakult mizériáról is, hogy látják ők belülről, hogy látják a románok és természetesen elmondtam azt is, hogy mit látunk belőle mi, innen mintegy 800 km távlatából. Nos, vannak olyan alapvető tények, amiket senki sem vitathat el tőlük. Többek közt azt, hogy nem újkori betelepültekről, holmi migránsokról vagy áttelepítettekről van szó, hanem olyan őslakosokról, akik saját bevallásuk alapján megközelítőleg 1500 éve ugyanazon földön élnek, fordulhatott a történelem kereke bárhogyan is azalatt. Ars poétikájuk szerint ők nem magyarok, ők székelyek! Lásd Nyírő József gondolatát: „Nemessé a király tehet valakit, de székellyé csak az Isten!”  Ez, megvallom őszintén sokáig kicsit zavart is engem, baljósan tekintettem erre, és nem értettem, hogy ők tán nem szeretnének a magyar nemzet kötelékébe beletartozni, vagy valamiképp felsőbbrendűnek érzik magukat? Majd, ahogy egyre több székellyel ismerkedtem meg és tettem barátokra szert közülük, értettem meg valójában mit is jelent székelynek lenni. Nem érzik ők magukat sem többnek, sem kevesebbnek egyikünktől sem, viszont van annyi vér a pucájukban (bátorságuk?), hogy kultúrnemzeti viszonylaton túl, regionális, szűkebb értelemben is meg tudják határozni magukat. Tudják mi az, hogy genius loci és van lokális identitástudatuk. Van múltjuk, egységes nyelvezetük (nyelvjárásuk), hajdan használt írásuk (székely-magyar rovásírás), több száz évre visszavezethető és jól körülhatárolható szállásterületük, valamint vannak saját szimbólumaik is (címer, zászló, himnusz). Mindez által egy olyan szívós (ha úgy tetszik csökönyös), keményvágású nemzetrésszé avanzsálódtak, hogy egy nyíltan nacionalista állam, közel egy évszázados ármánykodása és elnyomása ellenére sem sikerült megtörni lelküket. A hét székely széket bárhogyan is osztják, szabják, csűrik vagy csavarják, nem sikerül megbontani egységüket (reméljük eztán sem fog sikerülni). Az anyaországtól több mint 600 kilométerre, román tengerrel körülvéve, mégis áll még Csaba királyfi öröksége. Úgy, hogy a Kárpát-medence többi hason sorsú területén burjánzik az asszimiláció, és a magyarság valóban porlik, mint a szikla. Ám ők mélyen az Erdélyi-medence délkeleti csücskében, mégis ellenállnak mindenfajta külső, beavatkozó hatásnak. Ellenállnak, mert tudják, hogy csak így képesek megtartani egzisztenciájukat. Éspedig azzal, hogy nem egyszerűen magyarok, hanem székelyek. Mert ha valaki meg tudja határozni identitását egészen pontosan, részletekre menően, annak nem okozhat gondot tágabb, nemzeti azonosságának meghatározása sem.

E gondolatok írása közben eszembe jutott még valami, Bocskai István nagyfejedelem végrendelkezése így hangzott: „Valameddig pedig a magyar korona ott fenn, nálunknál erősebb nemzetségnél a németnél lészen, és a magyar királyság is a németeken forog, mindenkor szükséges és hasznos egy magyar fejedelmet Erdélyben fenntartani, mert nékik javokra, oltalmokra lészen.” Azt gondolhatnánk, mára már aktualitását vesztették ezen intelmek, hisz a Habsburg már réges-régen messze van, ahogy hajdani dicsősége is az országnak. Viszont Bocskai mégis szól hozzánk e török hódoltság kori hagyománnyal. Tudta ugyanis, ha bármilyen vész éri a hazát (értsd: nemzetet), mindig kell lenni olyan gócpontoknak, ahonnan az ellenállás, felmentés kibontakozhat. Vész pedig van ma is, amennyit csak akarunk… az ország darabjaira hullt, a társadalmi morál pedig finoman fogalmazva az enyészeté vált. Emiatt is lenne kiemelten fontos számunkra regionális identitástudatunkat leporolni és megfoltozni azt.
Sokak szemébe ez a lokális identitástudat felesleges aprózódásnak tűnhet, hiszen régiókra, városokra, falukra szűkíti önmeghatározásunkat, ami rivalizálást, különcködést eredményezhet, s könnyen megoszthatja a még egységeseket is.  De a székely példából kiindulva inkább közvetlenebbé, kézzelfoghatóbbá teszi szűken értelmezett szülőföldünkhöz való viszonyulásunkat, kapcsolatunkat. Mindazonáltal a regionalizmus egyre nagyobb és nagyobb térhódításba kezd, lásd egyre több ilyen jellegű mozgalom indult az elmúlt években. Ennek köszönhetően egyre több a tudatos vásárló, akinek fontos, hogy szűkebb-tágabb hazája termékét fogyassza, vagy odafigyel, hogy olyan szolgáltatást vegyen igénybe, amit szomszédja, ismerőse vagy helyi polgártársa kínál számára. Ezek közül helyenként sikertörténetekről is hallhatunk, viszont mindez még nagyon-nagyon messze van a globalizáció pusztításának ellensúlyozásától. Ámbátor lehet, a helyes irányt fémjelzi a fenti aktivizálódások kibontakozódása már. 
A székely zászló, mint regionális szimbólum ebből a koncepcióból kiindulva, nem tekinthető összenemzeti jelképnek. Csakhogy a fent felsorakoztatott helytállási elismerések révén, e zászló s annak képviselői mégis egyfajta nemzeti többlettel ruházódtak fel, ami minden kétséget kizáróan becsülendő is, ám mindennek ellenére mégsem tekinthető egységes nemzeti szimbólumnak. Saját szimbólumaink használatának tiltása pedig éppúgy elhibázott judícium, mint idegen szimbólumok indokolatlan használatának kötelezővé tétele (lásd: Szlovákiában minden tanteremben kötelező az ország szimbólumainak kifüggesztése). Ezért az üggyel szolidaritást vállalnunk nemcsak szimpátia kérdése, hanem mindannyiunk erkölcsi kötelessége is. Nemtetszésünket és tiltakozásunkat egyöntetűen ki kell nyilvánítanunk, és azt lehetőség szerint érvényre is juttatnunk. Ennek jegyében indult nemrégiben a zászlós tüntetések sora az Anyaországban és szerte a nagyvilágban egyaránt, és ennek jegyében függesztettük ki mi is Zselízen a kék-arany lobogót. Igaz, hogy több mint 800 kilométerre fekszik városunktól Székelyföld határa, és nemzeti összetartozásunkon túl, más nemigen köti össze e két tájegységet, ez mégis elég ahhoz, hogy egy igaz ügy mellett lándzsát törjünk. Ahogy Hrubík Béla vallotta, hozzá hasonlóan én sem vagyok székely, palóc vagyok, Garam-menti palóc. De mindig, minden körülmények közt sorsközösséget fogok vállalni nemzettársaimmal, éljenek bárhol is e Föld tekén.

                          „Kigyúlt a mennybolt, zeng a hadak útja,
                           Csaba királyfi gyűjti táborát.
                           Hiába zúgsz már gyűlöletnek árja,
                           Megáll a szikla, nem porlik tovább!”

Csonka Ákos