2013. okt 08.

Itt a civil, hol a civil?

írta: Csonka Ákos

Reneszánszát éli a civil mozgalom szűk hazánkban. Bármerre fordulunk ebbe új hangzású fogalomba ütközünk. Sőt, a minap azt tapasztaltam, hogy még a tükörből is civilek mosolyognak már vissza.

Viccet félretéve, az utóbbi hónapokban, években valóban többször lehet hallani a polgár szó latin változatát, mint az ezt megelőző időszakban. Civil reneszánsz, civil kurázsi, civil mozgalom, civil térnyerés és egyéb szókapcsolatokban operálva jelennek meg mindennapjainkban rendszerint.

A Szabad Újság hasábjain többen is kifejtették véleményüket ezzel az ismeretlen ismerős társadalmi réteggel kapcsolatban. Szinte minden megszólalónak igazat tudok adni a témát illetően, hisz megannyi sebből vérző társadalmunkra ráfér a tettrekészség. Igazán csak azt nem értem, hogy miért éppen most jött csak elő ez a tárgykör? Eddig tán nem voltak civil társulások, mozgalmak, tevékenységek? Sok minden rosszat lehet mondani felvidéki magyarságra, de a fogyásért, asszimilálódásokért és egyéb negatív hatásokért a népi mozgalmakat lehet a legkevésbé hibáztatni, akik a legtöbb esetben régiós, helyi szinten szervezik a közéletet és ápolják a magyar kultúrát. Igaz, 2009-ig nem volt egységbe tömörítő – esetenként szelektáló – kirakatszervezetük és koordinációs bizottságuk, de közhasznú feladataikat így is el tudták látni. Az sem olvasható fejükre, hogy a közéletet nem tematizálták, és politikai palettán nem közvetítették a nép gondját, baját, hiszen szépen nyomon követhető a rendszerváltás óta eltelt időkben – és előtte is – mennyi mozgalmi ember lépett a politikum világába. Ám ha visszatekintünk az ezt megelőző időszakba, amikor az érdekérvényesítés vörös akadályokba ütközött, ott is láthatjuk, hogy az akkor tevékeny, magyar közéletet alakító emberek, váltak a ’89-es, és az utána következő események formálóivá. De említhetjük akár a mai politikai közszereplőinket is, hiszen ők is számos esetben mozgalmi tevékenységük okán/révén kerültek a nagypolitika színpadára – nyilván nem véletlenül. Most joggal gondolhatja az olvasó, hogy igaz, de miután egy polgár/civil pártpolitizálásba kezd, megszűnik civil mivolta. A kettő feladatait tekintve viszont nem kéne, hogy kizárja egymást, ahogy nem tette a 1998-2009-es időszakban sem, vagy előtte. Hiszen a pártstruktúrába be nem illeszkedők számára ezidáig is nyitott volt a lehetőség, hogy nem elkötelezve, önállóan politizáljanak. A szlovák jogrend ugyanis ismer és megenged független képviseleti mandátumot. Ezzel a lehetőséggel az előző ciklusban pl. 56 képviselő élt megyei, 4764 pedig helyi szinten. A 979 polgármesterről nem is beszélve, aki ezt választotta közjogi állapotának. A Szlovák Nemzeti Tanácsban is jelenleg több független képviselő státusz létezik, bár itt már van némi korlát, hiszen a parlamentbe bekerülni csak pártlistán lehetséges. Párttagság, vagy frakcióból való kilépés, függetlenedés után viszont a mandátum megtartható. (Szó-mi szó valljuk be magunkba szállva őszintén, azért komolyabb eredmények eléréséről független státuszból viszonylag ritkán lehet hallani.)

Ebből is látszik, hogy az úgymond civil szféra szerepvállalása a politikában nem újkeletű jelenség, csupán ezeddig nem így nevezték ezt. Hogy akkor mégis miért tűnik újkeletűnek és hiánypótlónak eme mozgolódás? Azért, mert látványos, populáris(ista) témákkal foglalkoznak. Fiatalos, lendületes, figyelemfelkeltő tevékenységgel. Melyek valós problémákra hívják fel a figyelmet, de megoldással, annak kivitelezésére irányuló javaslatot a legritkább esetekben kínálnak. Ami tulajdonképpen nem is feladatuk. Csakhogy az egyszerű polgár ezt várja el sok esetben tőlük. Hisz joggal feltételezhető, hogy aki a problémára rávilágít, vagy valamiben szemben kritikát fogalmaz meg, annak a tudás is a birtokában van, amellyel azt képes megoldani. Így akarva-akaratlanul dimenzionális szereptévesztés történik. Ennek lehetünk szemtanúi az utóbbi időkben: a civilség politizál, a politikum pedig fogadva az igényt, civilkedik. És annak ellenére, hogy kissé paradoxonnak tűnhet ez, nem zárja ki egyik a másikát, ahogy eddig sem zárta. Már, ha kétoldalúan történne, rendszeres, érdemi kommunikáció mellett, nem pedig szerteágazóan, egyéni akciók mentén. Jóhiszen eddig is voltak a pártokban olyanok, akik mozgalmi vonalon, a civil szférában tevékenykedtek, és olyanok is, akik ebből a szférából eveztek mélyebb vizekre. Majd ott párt- vagy független vonalon igyekeztek tevékenységüket kifejteni.

Ezért én úgy gondolom a legkevésbé sem ítélendő el egyik-vagy másik útválasztás sem, hisz jóesetben mind ugyanazon egy célt szeretnék szolgálni: a felvidéki magyarság helyzetét, életkörülményeit javítani, és jogait, érdekeit a lehető leghatékonyabban érvényesíteni. Ám igencsak elgondolkodtató, hogy ennek elérésére nem lenne-e célszerűbb, ha a felek nem egymás ellenében, hanem egymással karöltve, egymást támogatva fejtenék ki efajta tevékenységüket. Azonban egy egység megteremtéséhez nyílt lapok szükségesek, pontosan meghatározott értékek és célok mentén, fűszerezve tömérdek kompromisszummal. A felvidéki magyarság fakulásának eme kritikus stádiumában ugyanakkor a felelősséget mindenkinek fokozottan komolyan kéne már vennie, és még az előtt, hogy túl késő lenne (ha még nincs). Egót, büszkeséget, személyes sérelmeket vagy gőgöt végre félretéve ténylegesen megvalósítani az oly pompásan hangzatos, ám eddig csak körüludvarolt egységfront gondolatát. Amivel újfent meg lehetne teremteni az esélyt régiónk, közösségünk számára, egyben kielégíteni az egyre hangosodó – egyébként teljesen jogos - szavazói igényeket. Folytassa Felvidék!