Az elmúlt hetekben ismét felelevenedett a zselízi kastély körüli vita: vajon mi lesz a finoman fogalmazva is szebb napokat megélt kúria sorsa? Zselíz városa sajnos nem bővelkedik turistavonzó természeti képződményekben, sem bravúros építészeti jellegzetességekben, így a helyieknek azt kell megbecsülniük, amijük van. Történetesen kastélya (ami tulajdonképpen nem is kastély, sokkal inkább főúri kúria volt egykoron, de ez a téma szempontjából csak építészeti terminus technicus) van Zselíz városának, ám meglehetősen mostoha örökségnek tűnik ez fenntartók számára. Nem mintha értékét bárki is kétségbe vonná, viszont be kell látni, manapság nem úgy folynak a dolgok, mint ahogy a 18-19. század derekán, és egy kastély fenntartása – hát még felújítása - meglehetősen komoly anyagi terheket jelent.

Ráadásul a nevezett objektum műemlékké van nyilvánítva, így annak felújítása csak minisztériumi jóváhagyással, pontosan meghatározott eljárással kivitelezhető. Ugyanolyan szabványok, előírások szerint, mint akár egy kora középkori várrom vagy templom rekonstrukciója. Ezzel még nem is lenne baj, viszont mondani sem kell, hogy egy ilyen eljárás nem túl költséghatékony, sőt ugyanazon munka elvégzése a többszörösébe is belekerülhet. Ami első hallásra bizalomgerjesztőnek is tűnhet, közvetve mégis ez sodorja a zselízi kultúrkincset a tönk szélére. Ugyanis mindamellett, hogy a rekonstrukció ellenőrzötten hiteles és pontos állapotokat állíthat csakis vissza, ennek költségei becslések szerint viszont 3-4 szeresét jelentik, mint hasonló állapotok megteremtése nem ’’szakszerű’’ rekonstrukciós eljárással. Ám aki már járt a kastélyban vagy annak környékén, az szembesülhetett azzal az áldatlan állapottal, amiben már közel 30 esztendeje tengődik az objektum. A tizenpár éve felújított tetőszerkezeten kívül gyakorlatilag csak a csupasz (értsd bevakolatlan) falak maradtak emlékeztetőül mindarról a pompáról és előkelőségről, amely e falak között volt több száz éven keresztül.

Bár pompa és előkelőség fémjelezte ezt a főúri lakot, korántsem nagyobb mértékben, mint bármelyik másik hasonló építményt a jelenlegi Szlovákia területén, vagy a Monarchiában. A zselízi kastély a bécsi állandó lakhelyű Esterházy család nyári rezidenciája volt, annak minden földi javával, illetve az ehhez tartozó tetemes földbirtokkal. Ez a nagy befolyású család megtehette, hogy az akkor még szerényen, egyszerű zenetanárként élő Franz Schubertet két ízben is magával hozza, vagy az akkor még fiatal évei elején járó Franz Sachert (a róla elnevezett torta ’’feltalálóját’’) is a városba hozassa kénye-kedve szerint. Viszont balgaság lenne ennek okán magának az épületnek kimagasló kultúrtörténeti jelentőséget tulajdonítani. Hiszen ekként lehetne tekinteni minden egyes tárgyra, amit megérintettek a nevezett személyek, vagy épületekre, ahol valaha megfordultak. Eltekintve az itt megfordult híres személyektől, maga az épület egy klasszikus 18. századi többszöri átalakításon átesett építmény, melyhez hasonlóból egy kastélyokkal foglalkozó honlap összeírása szerint 631 van csak a mai Szlovákia területén.

Mindez nem jelenti azt (mielőtt bárki is félreértené), hogy a kastély teljességgel értéktelen lenne. Ellenkezőleg, igen is komoly anyagi és szellemi értéket képvisel. Viszont pontosan ez a szellemi értéke az, ami miatt kilátástalan a helyzete, ugyanis állapotát tekintve oly súlyos károk érték az elmúlt évtizedek során, hogy csak egy gyors beavatkozás tudná megmenteni. Ám a kapitalista piacgazdaság cápatörvényei miatt reménytelenül nehéz olyan befektetőt találni, aki hajlandó lenne ugyanazon eredményért négyszeres árat fizetni egy minisztériumi intelem miatt. Pedig számtalan kastély, kúria található szerte a világban, melyek korhű állapotban, az őket megillető köntösben tetszelegnek és szolgálják a mai kor embereit. Fogadóként, étteremként, szállodaként, kávézóként üzemelnek, de nem ritkaság, hogy hivatalnak, iskolának vagy egyéb közintézményeknek adnak otthont. Ez annak köszönhető, hogy nem estek áldozatául annak a ’’nagyvonalú’’ minisztériumi szabályzatnak, mely műemlékként kezelné őket. A lényeg ugyanis az interakcióban rejlik, hogy a történelmi falak közt ma is élet lakozzon.

Ám, aki most azt hiszi, ez lehet a megoldás a kastély megmentésére vonatkozóan, az téved. Nem volt még rá ugyanis precedens, hogy a Műemlékvédelmi Hivatal visszavont volna műemlékké nyilvánítást, illetve mégis, amikor éppenséggel megsemmisül az. Valószínűleg senki sem szeretné, ha a zselízi kastély is ilyen áron kerülne ki ebből a jegyzékből.

Pedig ha jól belegondolunk, Schubert és Sacher öröksége nem is csak a kastélyhoz kötődik. A kastélytól pár méterre van két épület – a Baglyos ház és a Sacher/Magyar ház -, melyek eme örökséget valóban hűen ápolják és gondozzák mindmáig, holott nincsenek műemlékké nyilvánítva. Lehet, pont ez az oka, hogy mindkettő megfelelő állapotban lehet, és rekonstrukciója folyamatosan megvalósulhat. Hisz nem csak az épület a mérvadó kultúrtörténeti szempontból, hanem a közeg is, amely nem hagyja a hagyományt szunnyadni. Hisz ez a három épület (kiegészülve még a román stílusú Szent Jakab templommal) együtt alkot kultúrtörténeti örökséget. Ezek legdominánsabb tagjára, a kastélyra nekünk, lakosoknak ugyan nincs befolyásunk, ám a hagyományőrzésre, ápolásra annál inkább, sőt ez mindenki polgári kötelessége is.

 A fokozott érzékenységű téma és az azt övező figyelem mellett meglehetősen érdekes statisztikai számadatnak bizonyulna, hogy a város 7522 lakosából hányan látták már a városi múzeum folyamatosan bővülő tárlatát, vagy éppenséggel hányan látogatják bizonyos rendszerességgel a Sacher/Magyar ház különböző rendezvényeit. Pedig a kultúra mindenkié, csak élnünk kellene vele.

Csonka Ákos