Magyarországon közelednek az országgyűlési választások, s mi csak ámulunk és bámulunk, azon a tragikomédia-bohózaton, amit a Duna túlpartján produkálnak. Hivatalosan még korántsem, de gyakorlatilag már nyilvánosan elindult a kampány, vagyis az össznépi parasztvakítás. Pedig még majd fél év van hátra jövő áprilisig. Ennek jegyében főleg a hatalom megszállottja, a baloldal aktivizálódik – bár ne tenné –, s mint hisztérikus kisgyerek, próbálja visszaszerezni elvett játékát. Csakhogy az 50-es évektől gondosan felépített vörös inges banda, hasonlóan a dicsőséges Szovjetuniójukhoz, teljesen szerteforgácsolódott, és s eluralkodott rajtuk az ’én akarok a vezér lenni’ játék. – Hoppácska, tán visszanyal a szalámi taktika? Szerencsétlenebbnél-szerencsétlenebb akcióikkal próbálják pedzegetni a hozzájuk közel álló médiák ingerküszöbét, hogy tolmácsolhassák vérszegény üzeneteiket. Csakhogy még az üzenetekben sincs konszenzus, így az adás is meglehetősen zavaros az éterben. Kínosan izzadságszagú performanszaikat ráadásul még sajátjaik is csak erős sminkkel, agyonvagdalva merik leközölni.

A választások előtti október 23-át rendszerint a politikai üzenetek és a felkészülés szokta fémjelezni eddig mindenkor, hiszen keresve sem lehet remekebb alkalmat találni arra, hogy a pártok felmérjék mennyire mozgósítható bázis áll mögöttük, és mire számíthatnak tavasszal. Idén is ez volt a terv, ehhez képest nemhogy felkészülésről nem számolhatunk be, de egyáltalán megmozdulásnak nehéz nevezni azt a szerencsétlenkedést, amit Bajnaiék a Műegyetem előtt műveltek szerdán. Pedig azt hihette az egyszeri’, hogy na, majd most lesz a nagy egymásba borulás ideje, brezsnyevi csók, kéz a kézben, meg miegymás. De a meglepően népes tömeg legfeljebb kardba borulást láthatott tőlük, tragikomikus köntösben, teátrális halálhörgésük közepette.

Együtt állt színpadra a nagy csapat, Lenin komplett öröksége, a bal-lib-szoc-kom. És mi történik? Egymást túllicitálva szapul mindenki mindenkit, majd egy-egy tisztább pillanatukban, amikor már azt hinné az ember, hogy eléggé kigyűlölködték magukat, előhúznak a kalapból egy-egy jól elcsépelt klisét, összefogásról, szabadságról, demokráciáról. Nagy a baj, az szent, ha még ilyenkor is, ciánkapszulával a fogukban csak ennyi telik ki tőlük. Eszembe jutott, hogy ha ezt a műsort vasárnap este a Showder Klubban nyomták volna le, akkor azonnali hatállyal szerződteti le őket a Szomszédnéni Produkciós Iroda. Csakhogy ezek komolyan gondolják (sic!), hogy elvakult pribékjeiken kívül a lőtéri kutya is dob rájuk egy voksot majd jövőre. Persze nekik bízni kell ebben a végsőkig, sőt naivan abban is reménykednek, hogy esetleg a korábban megtagadott külhonból is érkezhetnek számukra voksok. Ne legyünk gonoszak, ne vegyük el tőlük a remény illúzióját!

Jóhiszen bár tönkre lehet tenni egy népet, és a porig zülleszteni országa gazdaságát, de ne várják, hogy mindezért még a nép kérjen bocsánatot tőlük. És ne csodálkozzanak ezek után, hogy már nem vevő az intézményesült utálkodásukra, gyűlöletkeltésükre senki. Bár azt jól látják, hogy érzelmekre hatással, ugyan még mindig felkorbácsolhatóak a kedélyek, de észérvek, valóságtartam és tettek nélkül ezek nagyon könnyen kontraproduktivitásba fulladnak - amint ezt látjuk féleszű urambátyámék példáján is. Démonizálás és hungarocell-szobor woodoo fetisizálása, még az erős idegzetű libsiknél is kicsapja a biztosítékot. Az amiatti magyarázkodásnál pedig ismét konstatálhattuk, hogy határtalan a Világegyetem és mindig, mindennél lehet lejjebb süllyedni. Lassan már tényleg csak Dopeman trógerjeinek meg a leganarchistább punkoknak jön be ez brand. Törzsgyökeres szimpatizánsaik meg szép lassan átvándorolnak egyik szélről a másikra, és helyezik mind jobb pozícióba saját ellenpólusukat, a Jobbikot.

Schiffer és az LMP ugyan Don Quijote harcosként próbálja menteni a menthetetlent, és tartani a baloldal mundérbecsületét, míg a többiek tivornyázva kártyázzák el utolsó hitelüket is. Csakhogy félő, a ludasok helyett, elveik miatt pont őket fogja elsőként elnyelni a tavaszi választások mocsara. Mindennek ellenére, hogy a 21. század demokráciájában igenis lenne helye a megfontolt baloldali ellenzéknek, akik észérveken alapuló ellenőrzőszerepükkel támogatni tudnák az ország helyreállítását, újraépítését. Kiegyenlítve szépen Jusztícia mérlegének nyelvét. A nagyra becsült balosok viszont EGYÜTT teszik egyre világosabbá ország-világ számára – ráadásul súlyos kampányköltségek árán - , hogy ezt a feladatot egyszerűen képtelenek ellátni, és önmagukért sem tudnak felelősséget vállalni, nemhogy bárminek az ellenőrzéséért.

Ebben a viszontagságban pedig tökéletes komforthelyzetbe hozták Orbánékat. Mindamellett, hogy a Fidesznek-KDNP kormány helyett nagyrészt tetteik kampányolnak, amit bizonyít töretlen, sőt egyre szilárdabb támogatottságuk is. A legcsekélyebb veszélyérzet nélkül várhatják a jövő tavaszi választások kimenetelét, hisz az ellenzék saját maga kürtölte világgá, hogy nem jelenthetnek, és nem is terveznek velük szemben alternatívát kínálni. Ennek pedig a legszilárdabb jobboldali nézetűek sem örülhetnek önfeledt, hisz versenyhelyzet nélkül a monopólium tud a legkártékonyabban hatni országvezető politikusaink motiváltságára. Az ország előtt álló feladatok komolyságára való tekintettel pedig ez véletlenül sem jelent jót.

Lássuk be őszintén, ettől a társaságtól Orbán abszolút nyugodtan aludhat, mert egy megveszekedett billboard, vagy szórólap nélkül is, hozni fogja a 2/3-ot, hacsak nem tornásszák fel neki addig ellenfelei ¾-re. Miközben ő csak kér egy feketét két cukorral, tejjel.

Csonka Ákos

Az írás megjelent a Körkép.sk blogportálon. Teljes egészében itt olvasható:

http://korkep.sk/cikkek/kulugyek/2013/10/25/jol-alszik-viktor