Előző részünkben a római szarkofág mítoszát tártuk fel. Ám Becsei Vesszős György nem csak a római szarkofág kalandos Zselízre juttatásáról emlékezetes. Ahogy azt már jeleztük, élete során jó katonaként megfordult pár csatában.

Állítólag több mint 250 ember halála szárad a lelkén, amit egy idő után ő is sokallott, és hazatérve csak nem találta lelki békéjét. Ezért úgy gondolta, nem ártana megbánni gaztetteit. A bűnbánat leggyakoribb módszere akkoriban az volt, ha az illető elvonul egy kolostorba vezekelni. Így tett Becsei is, aki előbb Rómába, majd Santiago de Compostellába zarándokolt el.

Becsei Vesszős György végítéletének freskója

Ezt viszont nem érezte elégségesnek, s ekkor jutott fülébe a hír, hogy aki teljességgel meg akar tisztulni, annak alá kell szállni a Pokol tornácára, a Purgatóriumba. A korabeli leírásokban több helyen is szerepel, hogy a Purgatóriumot létező helyként kezelték, ám a historiográfusok sokáig úgy gondolták, hogy csak egy képzeletbeli, vagy inkább legendabeli helyről lehet szó.

Később viszont kiderült, hogy a hely valóban létezik, méghozzá egy írországi sziget (Lough Derg – vagyis Vörös-tó) rejti magában a Szent Patrik nevű barlangot, melyben különböző gázok gőzölögtek (leginkább kén). A vezeklők ebben a légkörben valóban úgy érezték magukat, mintha a pokol bugyraiban lennének, hiszen a gázok komoly hallucinációkat idéztek elő.

Nagy részük nem is élte túl a kalandot, ám a zselízi főúr kivétel volt. Épségben kiállta a próbát (lehet, hogy érdemes lenne egy toxikológus véleményét is kikérni, hogy az ilyen túra milyen nyomokat hagyhatott a kalandor szervezetében és elméjében).

Kalandorunk pokoljárása később dokumentálva is lett, méghozzá a nevéhez fűződő templom falára. A templom felépülését követően annak falait freskókkal díszítették, melyekből mára már csak három maradt fenn a II. világháborúban visszavonuló német csapatok pusztítása miatt.

Mint a freskók legtöbbje, ezek is szenteket, bibliai jeleneteket ábrázolhattak. Egy viszont eltér a többitől. Ugyanis Becsei Vesszős György különítéletét megörökítő kompozíció mondhatni képregényszerűen meséli el (a feliratok a szereplőktől kunkorodnak elő) a hűbéres halálát.

Szent Márton, Szent Lénárd és a koldust ábrázoló freskó

A kép több szempontból is különcnek számít. Egyrészt, mert nem szentet ábrázol, pedig ez abban a korban ritkaságnak számított. Másrészt latin szövegeket tartalmaz, pedig akkoriban nem tudtak sokan olvasni. Így mintha csak az utókornak akartak volna vele üzenni.

A képet viszont már nem az egykori lovag, hanem a lánya készíttethette egy olasz mesterrel, akit egyes források Máténak neveznek.

Alexandriai Szent Katalin fülkefreskója

A 165 x 190 centiméteres falikép közepén maga Becsei fekszik halálos ágyán. Körülötte a mennyei „ítélőszék”: Isten, a Sátán, az Őrangyal, de megjelenik rajta Jézus és Mária is. A pokol szolgája felsorolja a halandó bűneit, hogy megkaparinthassa lelkét, míg a többiek védelmükbe veszik, s maga Krisztus jár közben az üdvösségéért, melyet végül elnyer. Bűnei bocsánatot nyernek.

A Vir Dolorum freskó

A falkép emellett tartalmazza Becsei Vesszős ismert élettörténetének leírását is, a zarándoklatra viszont nincs utalás. Ezt egy 1353-ból fennmaradt forrásból következtetik, mely Grissaphan/Krizsafán György írországi utazásairól szól. Tény azonban, hogy Becsei Vesszős György és a Szent Patrik barlangban zarándoklatot tevő személy, Krizsafán György azonosságát eddig nem sikerült maradéktalanul igazolni. Ettől függetlenül az egyedi falkép európai és világszinten is kuriózumnak számít, és történészi berkekben magasan van jegyezve.

A másik két még teljes terjedelmében létező freskó is felbecsülhetetlen értékű, ám olyan kuriózumértékkel, mint a becseis, nem bírnak. Mindhárom a déli, illetve délkeleti oldalon helyezkedik el. Kettő a nyolcszög alakú szentélyben, míg a legnagyobb már a hajó rész elején. A leghátsó két részre oszlik, a felső Veronika kendőjét ábrázolja, az alsó pedig Jézus temetését Máriával és legkedvesebb apostolával, Jánossal. Ennek együttes mérete 251 x 217 cm. A harmadik faliképnek is hasonlóak a méretei (220 x 200 cm), ez Szent Mártont és nagy valószínűséggel Szent Lénárdot jeleníti meg.

Ennek a képnek is van egy érdekessége, ám nem olyan kalandos és misztikus a története, mint az előzőeknek. Elsőre tán észre sem veszi az ember, hogy az ábrázolt ló lábai ugyanazon oldalon vannak éppen a levegőben. Általában a lovak nem így járnak, de betanítással megtaníthatóak erre a mozgásformára, ezt nevezik poroszkálásnak. Hogy ez Szent Márton életében a IV. században, esetleg a freskó keletkezésekor, a XIV. században is használatos lovaglási forma volt-e, azt nem további kutatásokat igényelne. Ám ha birtokában is lennénk ennek az információnak, akkor is maradna a találgatás, hogy vajon a festőmester szánt szándékkal ábrázolta így Mártont a lovon, vagy puszta tévedésből. Sokat viszont nem változtat a lényegen.

Ahogy írtuk, ma már csak három freskó látható a templomban, ám egy friss restaurálási kutatás fényt derített egy korábbinak a darabkájára is, mely Szent Cecíliát és Szent Borbálát ábrázolta egykor. Erről fennmaradt több jó minőségű fotódokumentáció is, így könnyen reprodukálható lehetne. Egy darabja ugyan előkerült a vakolat alól, ám többi része valószínűleg oly mértékben megrongálódhatott a világháborús detonáció során, de forráskeretek hiányában valószínűleg jobbnak látták eltüntetni az egészet. Az egyház most nagy erőket próbál mozgósítani annak érdekében, hogy a templom korabeli állapotát visszaállítsa, ám sajnos sorozatosan akadályokba ütköznek. Pedig a leírtakból is jól látszik, hogy a zselízi templomban olyan kincsek rejlenek, amik valóban megérdemelnék, hogy méltó körülmények közt hirdessék történelmünk dicső lapjait.

Az értékeit és múltját oly könnyen feledő mai korszellem viszont egyre kevesebb reményt ad ennek megvalósulására. A helyiek és az értékeket szívükön viselők azért hittel remélik ennek cáfolatát.